Ahogy már szokássá vált, idén is késében vagyok a beszámolókkal, szóval had vágjak rögtön a közepébe. Ma egy meglepetés kirándulás élményeit írom le. Megelepetés volt, nem csak azért, mert ez volt a születésnapi ajándékom, hanem azért is, mert nem tudtam, hová megyünk. Párom szervezte az egészet, én csak akkor tudtam meg, hogy Aylesbury az uticél, amikor jegyet vettünk, de arra, hogy egy vasúti múzeumot nézünk meg, csak akkor derült fény, amikor kiszálltunk a taxiból. Mondanom sem kell, fülig ért a szám örömömben, és nagyjából olyan lehettenm, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban.
Indulás előtt; London Marylebone állomás.
A múzeum, bár jellegéből adódóan inkább a vasúti skanzen meghatározás illik rá, egy néhai vasútállomás. Quainton Road a Mertopolitan Railway egyik állomása volt, amit egy helyi földbirtokos építtetett a 19. században, és mivel az elsődleges szempont az volt, hogy az állomás az uradalmat szolgálja ki, kissé messze esik a településtől, Quaintontól. Az egykori vasútvonalon ma már csak Aylesbury-ig van személyszállitás, a sebesvonatok fél óránként indulnak London Marylebone állomásról, az utazás körülbelül 1 óra. Jegyeket csúcsidőn kívül már £19.60-ért lehet kapni oda-vissza, a taxira még 9-10 fontot érdemes számolni irányonként.
Quainton Road, egykor vasútállomás, ma vasúti skanzen.
Az egykori állomásra a látogatóközponton keresztül lehet bejutni, itt válthatjuk meg a belépőjegyet is, ami felnőtteknek £11.00 fejenként. A látogatóközpontban rögtön szépen felújított gőzmozdonyokkal és restaurált, berendezett személykocsikkal találkozhatunk. Egy önkéntes a burminghami múzeumtól kölcsönkapott Castle osztályú, 1939-ben épített mozdony vezetőállásán elmagyarázza hogyan kellett vezetni ezeket a járműveket. Megtekinthetünk egy szintén a 20. század első feléből származó luxus étkezőkocsit, és egy tárgyalónak berendezett személykocsit, amelyet a II. Világháború alatt Winston Churchill és Dwight D. Eisenhower használt stratégiai megbeszélésekre. Mindez azonban csak a jégehegy csúcsa, az épületből kilépve a néhai állomás tárolóvágányain a restaurálás különböző fázisaiban lévő vasúti járműveket láthatunk, mozdonyokat, személykocsikat és tehervagonokat, motorvonatokat. Még egy metrószerelvény is áll itt, hiszen Quainton Road egy rövid ideig a londoni metró állomása volt, annak ellenére, hogy a várostól 70 kilométerre található.
A látogatóközpont épülete kívülről,
és belülről a burminghami múzeumtól kölcsönkapott mozdonnyal.
Dél afrikai exportra készült, keskeny nyomtávú, 4-8-4 kerékkiosztású gőzmozdony.
115-ös sorozatú dizel motorvonat.
Metrókocsi a 40-es évekből. A szerelvény többi járművét egy német bombázás megsemmisítette, ezt a kocsit éppen felújítják.
Tehervagonok.
Személykocsik.
Tovább sétálva az egykori mozdonyszínhez érkezünk, amely ma is élettel teli, kazánjuktól vagy éppen forgóvázuktól megfosztott mozdonyok és a mindenütt jelen lévő gépolaj tanuskodik arról, hogy az önkéntesek igyekszenek életet lehelni a vasút hőskorából származó járművekbe. Önkéntesek, mert fizetés nélkül, saját szabadidejük terhére állítják helyre ezeket a gépeket, vagy éppen mutatják be őket a nagyközönségnek. Az alkatrésszükségletet adományokból és a belépőjegyek árából fedezik, illetve sok alkatrészt saját maguknak kell előállítaniuk, például viszonylag kevés gőzmozdonyokhoz gyártott hajtórudat lehet ma találni a piacon.
Kazánjától ideiglenesen megfosztott 4-6-0 kerékkiosztású gőzmozdony a mozdonyszínben,
és a már majdnem teljesen felújított kazán az udvaron.
A 60-as évekből származó dízel mechanikus mozdony egy nosztalgia szerelvény élén.
Munkájuk gyümölcseként néhány gőz- és dizelmozdony ma újra fut, ezek néhány kocsis szerelvények élén ingáznak az állomás vágányhálózatán és természetesen a látogatók is felülhetnek rájuk. Ott jártunkkor éppen a dízelek járták a köreiket, aminek én különösen örültem, met nekem ők a kedvenceim. Koszosak, zajosak, egyesek szerint büdösek (én különös módon szeretem a dízelolaj füstjének édeskés szagát), de megvan a maguk karaktere. Sajnos az állami hálózatra egyenlőre nem járhatnak ki, így csak néhány percig élvezhetjük az utazást a nosztalgia járművekben. Remélhetőleg ez a jövőben megváltozik, tervben van a járművek futásengedélyének megszerzése, így lehetővé válna a nosztalgiaszerelvények közledetetése Quainton Road és Aylesbury Vale Parkway (a londoni sebesvonatok jelenlegi végállomása) között.
A nagy járművek mellett a kisvasútnak is jut hely, a modelvasút kedvelői egy szépen kialakított terepasztalt és a rajta közlekedő vonatokat szemlélhetik meg, de a kicsit nagyobb modellekre akár fel is lehet ülni. Van egy nagyjából 1 kilométer hosszú, elnyújtott nyolcast formázó pálya, amelyen 5 és 7,5 colos (127 és 184 miliméter) nyomtávon közlekedő kisvasutak róják a körköket, és bármilyen hihetetlen, ezek a kis mozdonyok elég erősek ahhoz, hogy embereket szállító kocsikat huzzanak. A modellvasút az egyetlen atrakció amelyért külön kell fizetni, egy kör egy fontba kerül személyenként.
Terepasztal.
A kis erőgép.
Vonatozás a minivasúton.
Ha kivonatoztuk magunkat a miniatűr világban, a felüljárón keresztül átkelhetünk az állomás déli oldalára. Érdemes tudni, hogy bár maga az állomás nem funkcinál, Quainton Road egy továbbra is üzemelő vasútvonal mentén fekszik. Személyszállitás ugyan jelenleg ezen a szakaszon nincsen (az évtized végére tervezik az újraindítását), tehervonatok azonban eseti jelleggel továbbra is közlekednek, ezért mindig a felüljárón közlekedjünk az állomás két oldala között!
Quainton Road a felüljáróról, középen az átmenővágány, amin még ma is zajlik teherforgalom.
A vágányok déli oldalán egy újabb mozdonyszín található, ezt rendezték be múzeumnak, a huszadik század különböző évtizedeiből származó járműveken túl egyéb vasúti eszközök, egyenruhák is megtekinthetőek. A tárolóvágányokon sok érdekes tehervagont találhatunk, például egy olyat amit kimondottan lovak szállítására alakítottak ki. Az épület mellett megnézhetjük Quainton Road eredeti formájában helyreállított peronjait, illetve a Királyi Posta mozgó postahivatalát, ami néhány speciális kialakítású postakocsit jelent. Ezekben a dolgozók menet közben, kézzel végezték a levélosztályozást, a szerelvények megállás nélkül haladtak az éjszakában, még a zsákok fel- és leadása is menet közben történt. Azt hihetnénk a kézzel történő levélosztályozás is kizárólag a vasút hőskorára volt jelenmző, pedig koránt sincs így, ilyen vonatok 2004-ig közlekedtek a brit vaspályákon.
Múzeum.
Pályakarbantartó szerelvény. Az itt látható járművek alacsonyabbak és keskenyebbek az átlagos nagyvasúti járműveknél, mert ezek a Londoni Metróhálózatban is közlekedtek, így el kellett férniük a kéregalagutakban.
Lovak szállítására kialakított vagon.
VII. Edward király koronázása alkalamából közlekedő különvontaok menetrendje az eredeti fromájában helyreállított peronok egyikén.
Levélosztályozó postakocsi.
Ennyi érdkességet tartogatott a Buckinghamshire Railway Centre, még egy megszállott vasútbarátnak is elég rá egy fél nap. Mivel még volt egy kis időnk, visszafelé nem a vasútállomásra mentünk a taxival, hanem Aylesbury külvárosába egy kis tóhoz. Leültünk a vízparton és élveztük a csendet meg a napsütést egy rövid ideig, majd gyalog indultunk vissza az állomásra. Körülbelül fél órás sétával értünk vissza, közben megettünk egy fagyit a kánikulára, körülbelül 25 fok volt, tekintettel.
A nap fáradalmait egy kis tóparti ligetben pihentük ki.
