Az előző bejegyzésben már előrevetítettem, hogy a következő néhány oldalon az ősszel, Párizsban tett kirándulásunkról lesz szó. Jogos a kérdés, miért bő 2 hónappal az utazás után kezdek erről írni, de mivel ez év tavaszáig nem nagyon megyünk sehová, be kell osztani a témát, hogy ne maradjon a blog hosszú időre poszt nélkül.
Tehát Párizs. Az utazás ötlete még tavasszal merült fel Kedvesemben, és a szervezést is elkezdte. Londonból Párizsba a legjobb eljutási lehetőséget az Eurostar biztosítja, a két főváros között közlekedő nagysebességű vonat. Erre a jegyeket, akárcsak a légitársaságoknál, érdemes elővételben megváltani, ekkor már akár £64.00-ért is lehet menettérti jegyet venni. A vonatok London St. Pancras International állomásról indulnak és Paris Gare du Nord pályaudvarra érkeznek. A menetidő 2 óra és 5-15 perc. Nettó utazási időben a repülőgép természetesen gyorsabb, de figyelembe véve a hosszabb repülőtéri tartózkodást indulás előtt, illetve a város és a repülőtér közötti utazás időigényét, akkor már a vonat a gyorsabb. Az Eurostar indulása előtt 45 perccel illik kiérni az állomásra, hiszen útlevél kezelés és reptéri szintű biztonsági ellenörzés itt is van, bár a bejárandó távolságok, ennél fogva az ezekhez szükséges idő jóval kisebb, mint egy átlagos reptéren. Ezzel a biztonsági ellenőrzéssel, meg is gyűlt a bajom. Átvilágították a táskáinkat, aztán enegm félrehívtak, szokásos kérdések, egyedül pakoltam-e a táskát stb. El nem tudtam képzelni mi a nyűgje a kissé szigorú hölgynek, aki végül mint, aki meglelte a perdöntő bizonyítékot, ami terroristaként majd jó tíz éves beutalót jelent nekem Őfelsége valamelyik büntetés végrehjatási intézetébe, tolta arcomba a táskám áttúrására okot adó kalauzkulcsot. Természetesen ő nem tudhatta, hogy a vasúton dolgozom, és legálisan birtoklom az eszközt, de miután erről felvilágosítottam és szavaimnak egy fényképes igazolvánnyal adtam nyomatékot szíve megenyhült, és végül tovább engedett.
Felszállás előtt még éppen volt időnk egy kávé (forró csokoládé) és péksütemény elfogyasztására, majd elhelyezkedtünk a hatodik kocsiban. Az ülések egy picivel kényelmesebbek és a hely kicsivel nagyobb mint egy átlagos légitársaság (tehát nem fapados) turistaosztályán. A belső tér egyébként a 90-es évek benyomását kelti, ami valljuk be, helyén való egy a 90-es években gyártott motorvonat esetében. Pontosan indultunk, a Csatorna alagút bejáratáig bő fél óra az út, az átkelés nagyjából 20-25 percig tart, majd a vonat felbukkan francia földön, ahol még 1,5 óra száguldás várt ránk mielőtt befutottunk Párizsba.
Gare du Nord Európa évi utasszámot tekintve legforgalmasabb vasútállomása, ennek megfelelően meglehetősen nagy tömeg volt, szerencsére Kedvesem azonban a tömegben is kiszúrja a lényeges dolgokat, például, hogy hol lehet szép hógömböt kapni. :) Rövid keresgelés után az RATP (a párizsi tömegközlekedési vállalat röviden) jegypénztárát is megtaláltuk. Csábítóak lehetnek a hallban álló jegyautomaták, de ezekből csak egyszerű jegyeket lehet vásárolni, vagy az elketronikus kártyát feltölteni, de az általunk áhított 5 napos bérletet nem lehetett megvenni belőle. A jegypénztárban viszont beszélnek angolul, így akinek nem megy a francia, annak sem lesz problémája. Az 5 napig érvényes, 1-3. zónás bérlet ára 39,30 Euro, ez korlátlan utazásra érvényes minden tömegközlekedési eszközre. A szűkebb értelemben vett Párizs bejárható vele, de a repterekre, Disneyland-be vagy Versailles-ba például már nem lehet utazni ezzel, mert ezek a 4-5. zónákban vannak. A bérlet formátumán kicsit meglepődtünk, mert egy BKK jegynél kisebb papírfecnit kaptunk, de kifogástalanul működött mindvégig, a beléptetőkapuknál sem volt gondunk.
Eurostar vonat utasokra várva
Francia tájakon robogunk a gallok fővárosa felé
A párizsi metró elég lehangoló képet mutat; szűkös, de legalább zsúfolt és büdös. A lépcsőzésre fel kell készülni, mozgoólépcső és lift nem sok állomáson van. Viszont a szerelvények sűrűn járnak, az utastájékoztatás jó és kétség kívül a leggyorsabb közlelekedési eszköz a városon belül, csak a RER, az elővárosi gyorsvasút veheti fel vele a versenyt. A metróval körülbelül 10 percet mentünk, ez alatt két babakocsit toltak át rajtunk és mintegy fél tucat ember taposott meg, elnézést persze senki nem kért. Ez megalapozta a véleményünket a francia főváros lakóiról, amely sajnos később sem lett sokkal jobb. Két féle emberrel találkoztunk, nagyon kedves, közvetlen, mosolygós és nagyon bunkó. Kár, hogy utóbbiból volt több. Metrózás után buszozni kellett még egy kicsit a szállásunkig. A busszal sikerült túlmennünk, köszönhetően a kis felbontású térképünknek, amelyen egy csomó utca nem volt rajta, így csak tippeltünk, hol kellene leszállni. Úgy 2 kilométer híján eltaláltuk, ennyit kellett sétálnunk, részben visszafelé, ami csak annyiból volt kellemetlen, hogy mindezt a két bőrönddel és két táskával felszerlkezve tettük. Közben legalább ismerkedhettünk a környékkel. Nem könnyű egy városban, amit egyikünk sem ismer jó helyen jó szállást foglalni, a szállodáról még lehet információt szerezni, de a környékről, ahol az épület áll, már nehzebb. Így sikerült kiválasztanunk Párizs 18. kerületét, amely lakosság összetételében sokban hasonlít Budapest 8. kerületére.
Kilátás a szállodai szobából
A szállodával egyébként nem volt gond eleinte, egyszerű, modern, tiszta. A szoba nagyon kicsi volt, igazából csak egy szekrény hiányzott belőle, mert napokon át bőröndből élni azért elég kényelmetlen. Sokat nem időztünk a szobában, egy rövid pihenés után elindultunk, hogy felfedezzük a várost. Aznap estére a Montmartre kerültet terveztük bejárni kezdésként pedig a Sacre Coeur bazilikához mentünk fel. Amikor a metróállomásra mentünk már gyülekeztek a felhők. Mire feljöttünk a metróból, már cseperget az eső. Mire felértünk a domb tetejére, ahol a Sacra Coeur áll, már szakadt. Még párás időben is szép volt a kilátás a bazilika lábától, napfényben még lenyűgözőbb lehet. Az esőre való tekintettel sokat nem időztünk fent, inkább nyakunkba vettük Montmartre szűk utcácskáit. Ez a kerület a romantikus Párizst hívatott szimbolizálni, és valóban, vannak nagyon hangulatos helyek, sok utcában viszont megöli a romantikát a kínai butikok vagy a gagyi szuveníreket áruló üzletek sokasága. A séta a Boulevard de Clichy-n ért véget, amelyet a Moulin Rouge tesz hiressé. A közelben találtunk egy éttermet, ahol megvacsoráztunk. Teljesen véletlenül választottuk a L'Omnibus nevű helyet, amelyről kiderült, hogy egy angol pub stílusú hely. A menü alapja is az angol ételek, de ezeket inkább a helyi ízvilágnak megfelelően fűszerezik és készítik el. Kellemes megelepetés volt, hogy a tulajdonos jól beszélt angolul, ami azért sokban megkönnyítette a rendelést. Mire visszaértünk a szállodába, már elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy a filmnézés első 10 percében elaludjunk.
Útban a Sacra Coeure felé
Mire felértünk a bazilikához, már esett az eső
A kilátás még párás időben is szép volt
Moulin Rouge, a Boulevard de Clichy leghíresebb épülete.
