Innsbruck, az utolsó napok

Az utolsó napra nem maradt túl sok program, már csak azért sem, mert december 26. Európa nagy részéhez hasonlóan Ausztriában is ünnepnap, és meglehetősen kevés hely volt nyitva. Reggel ki villamosoztunk a helyi vasúti múzeumhoz, amelyről meglehetősen kevés információt találtam az interneten azon kívül, hogy hol található. Így csak a helyszínen derült ki, hogy zárva van, nem csak az ünnep miatt. Május és október között szombatonként van nyitva a kicsinyke múzeum. Napközben még sétáltunk egyet a városban, bejártuk a központ Museumstrassétól délre található részét is, ami eddig kimaradt. Itt található a Diadalív, illetve a tartományi kormányzásnak helyet adó épület. Én, mint javíthatatlan vasútbolond elmentem a főpályaudvarra fényképezni, ami nem tartott sokáig, mert az akkumulátor hirtelen lemerült a gépemben, így csak néhány felvételt tudtam készítani. Elemet sehol sem tudtam venni, mert minden zárva volt. A délután a csomagok bepakolásával telt, hiszen másnap korán reggel kellett indulnunk. Este még elmentünk vacsorázni. A helyet, ahol aznap ettünk még húgomék találták néhány nappal korábban, egy modern kialakítású hely olasz és nemzetközi konyhával. Az étel ízletes volt az adagok pedig elég nagyok ahhoz, hogy mindannyian jól laktunk egy főétellel, előétel és desszert nélkül. Utolsó este mindannyain viszonylag korán aludni tértünk, hiszen másnap reggel hatkor keltünk, hogy elérjük a korai vonatot München felé. Erdetileg később mentünk volna, de a Lufthansa foglalás után módosította a menetrendjét, és a délutáni közvetlen járat Budapestre megszünt, így a csapat Magyarországra tartó részének délelőtt 11 óra körül indult a gépe.

 A város ezen részén korábban nem jártunk, pedig érdekesség erre felé is akadt.

 A Diadalív.

Innen kormányozzák Tyrolt.

Másnap amikor felkeltem rögtön letelefonáltam a recepcióra, és megkértem az ott dolgozót, hogy készítse elő a számlát és hívjon egy taxit 6:30-ra. Bő fél órával később, amikor lementünk szomorúan konstatáltam, hogy egyiket sem sikerült neki megtennie, pedig túl sok mozgást nem tapasztaltunk a szállodában ezen a korai órán. A vasútállomásra ezzel együtt időben kiértünk, még reggelit is tudtunk venni, hála a vasárnap is korán nyitó pékségnek. Ezúttal a DB egyik ICE 3-as szerelvénye képezte a vonatunkat. A kényelemre és a kiszolgálásra ezúttal sem lehetett panaszunk, ahogyan az utastájékoztatásra sem, a kocsiban annyi a kijelző, amely több nyelven tájékoztat minderől kezdve a megállási renndtől az aktuális pozíción és sebességen át a várható érkezési időig, hogy az ember azt sem tudja, hová nézzen. Ezúttal nem mentünk be a müncheni főpályaudvarig, hanem a keletiben szálltunk át. Itt még vennem kellett egy csoportos napijegyet, amit először automatából próbáltam megtenni, de az nem fogadta el a bankkártyámat. Így meg kellett keresnem a jegypénztárat, ami néhány perces sétára volt az elsőre kicsit nehezen átlátható aluljáróban. Szerencsére sikerült visszaérkeznem a többiekhez az S-Bahn érkezése előtt egy perccel, így nem kellett még húsz percet várni a következőig. A reptéren az utasfelvételnél hatalmas, kígyózó sor fogadott, aminek a végig várása veszélyeztette volna a gép elérését édesanyáméknak, annak ellenére, hogy még közel két óra volt a repülőgép indulásáig. Szerencsére alig hogy csatlakoztunk a sorhoz, egy kedves úriember a Lufthansatól "megsúgta", hogy az utasfelvételi pultok túloldalán van automata utasfelvétel is, ahol magunk kinyomtathatjuk a beszállókártyánkat, és feladhatjuk a csomagunkat. Itt sorban állás nélkül, 5 perc alatt végeztünk. A londoni gép az eredeti terveknek megfelelően, délután indult. Megpróbáltuk átrakatni a jegyet egy korábbira, de csak business osztályú jegy volt, mintegy 300 euro extráért, ennyit nem ért meg, így maradt a hat óra várakozás. Feltnakoltam némi bombont a duty free üzletben, illetve kihasználtam az ingyen reptéri wi-fit. Egy jó detektív regény társaságában pedig a repülőút is vionylag gyorsan telt.

Innsbruck, hegyre fel!

Megérkezésünk óta szemeztünk a várost és a völgyet körülvevő, hósapkás hegyekkel, és a harmadik napon elindultunk a meghódításukra. A korai felfedezőknél és hegymászó pioníroknál könnyebbé tette a dolgunkat a Norkettenbahnen nevű kötelvasút rendszer, melynek segítsgével a mintegy 2000 méteres szintkülönbség nagy része leküzdhető. Persze, aki a hagyományos utat szeretné járni, van egy erdei út/ösvény is a hegyre, de ez nem a vasárnapi séta kategória. Reggel a hidegre való tekintettel úgy döntöttünk busszal megyünk a konferencia központig, ahonnan a hegymászás indul. A rendszer első eleme egy sikló, amelyet néhány éve újítottak fel és hosszabítottak meg idáig. Rövid föld alatti szakasz után az Inn folyó feletti hídon vezet a pálya, majd alagút, végül igazi hegyi pálya, helyenkén 45 fokos meredekséggel. Egy hidraulikus rendszer a kabinokat mindvégig vízszintesen tartja, így nem kell két kézzel kapaszkodva ülni ezeken a szakaszokon sem. A sikló érdekessége, hogy több megállója is van, a legfelső állomásról már szép kilátás nyílik Innsbruckra. Ha valaki fotózni is szeretné az elé táruló látványt, késő délután kell jönnie, délelőtt a nap pont szemből süt.

A sikló felső állomása. A pálya helyenként meredek, de a kabinok végig vízszintes helyzetben az utasok pedig kényelemben vannak.

Itt még nem sokkal vagyunk a város felett, a környezet sem sokkal másabb.

Itt azonban még csak néhány száz méterrel vagyunk magasabban, és a környezet nem sokban különbözik egy közönséges hegyi falutól, így rövid nézelődés után mi is úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk. A következő jármű már igazi kötélvasút, a zárt kabinos felvonóban mégis biztonságban érzi magát az ember. Közhiedelmmel ellentétben a szél nem lengeti be a kabint. A felső állomáson kilépve egészen más világban találjuk magunkat. Ami rögtön fel fog tűnni; erősebb a szél és van hó. Ami nem fog feltünni; hidegebb van. Amikor mi ott jártunk, akkor tiszta idő volt, és a nap sütött, ami minket kellemesen melegített, így a völggyel ellentétben itt nem fáztunk, pedig elméletileg ugye hidegebb volt, mert a hó ebben a magasságban megmaradt. Ez az állomás már közel 2 kilométerrel van a tenger szintje felett. Egy étterem terasszal, melyről már nem csak a városra, hanem a völgyre is lélegzet elállító panoráma nyílik, síkölcsönző, sípályák és napozóágyak találhatóak. Igen napozóágyak, a kilátóteraszon  a hóban. Sajnos nem volt nálam fürdő nadrág, így maradtam az éterem teraszánál, a teázásnál és a hógolyózásnál. Itt elég sok időt töltöttünk el, mielőtt beszálltunk a következő kötélvasút kabinjába, amely a legfelső állomásra, 2269 méter magasra visz. Itt is van egy étterem, de ettől eltekintve már az igazi hegymászoké a terep. A növényhatár felett járva csupasz sziklák, hó és jég, meg persze az elmaradhatatlan szél fogadja a látogatókat, már-már kietlen a táj, mégis elragadó. Itt már nincs sík terület, lankás is csak muatatóban. A keményre fagyott havon a járás sem egyszerű, és van néhány szakadék amely szívesen vendégül látja a bénázókat. Azért nem lehetetlen elérni a csúcsott, de nem is sétagalopp, húgomék megcsinálták, én a nem megfelelő lábbelivel, értsd tükörsimára kopott talpú bakancs, inkább kihagytam a hegymászást. Pedig a jutalom nem kicsi, a csúcs 2334 méterrel van a tenger szintje felett és a megcsináltuk érzés mellé egy körpanoráma is jár ráadásként.

 Közel a 2000 méteres magassághoz már egészen más látvány fogad.

A kilátás gyönyőrű, az ellenfény a fotózáshoz viszont nem ideális.

2269 méter, eddig hoz fel a kötélvasút Lent a második szakasz felső állomása, látható, mely egyben a harmadik szakasz alsó állomása.

Innen a csúcs már gyalog is elérhető, már annak, akinek van megfelelő cipője a havas/jeges  sziklákon történő közlekedéshez.

A táj már-már kietlen, a növényhatár felett vagyunk.

Innen már nem csak a város, hanem a völgy is jól belátható.

A Hafelkarspitze meghódítóinak épségben történő visszatérését forral borral és teával ünnepeltük meg mielőtt megkezdtük három lépcsős ereszkedésünket a völgybe. Élményekkel gazdagon és fáradtan érkeztünk vissza a városba, aznapra már nem is terveztünk mást, csak este tettük ki a lábunkat a szállodából, hogy megvacsorázzunk.

Másnap kis társaságunk két részre szakadt, húgomék előző nap a hó és a pálya láttán kedvet kaptak egy kis síelésre, míg mi édesanyámmal úgy döntöttük, felmegyünk a másik hegyre, amely a völgy túoldalán áll, és majd onnan integetünk nekik. Persze a séta helyett most is a felvonó kényelmét választottuk. Busszal mentünk a Patscherkofelbahn, mely megelepő módon a Patscerhkofel hegyre kúszik fel, alsó állomásáig. Ez úttal a séta nem is lett volna alternatíva, hiszen Iglsből, Innsbruck egyik elővárosából indul a felvonó. A hely és a hegy arról ismert, hogy az 1964-es és az 1976-os téli olimpiák egyes versenyszámainak adott helyet, a lábánál áll a város egyik jelképe a Bergisel siugró sánc is. Hírneve ellenére a turisták nagy része hanyagolja. Persze ezt nem promotálják annyira, a kötélvasút nem a belvárosból indul, idősebb, kopottabb, mint a másik. Ugyanúgy használható az Innsbruck kártyával mind a Nordkettenbahnen, de itt a kártya felmutatásakor adnak egy jegyet, amely működteti a peronzár a kapukat. Lábjegyzet, hogy a kártyával mindkét kötélvasút rendszer egy felfelé és egy lefelé utazásra használható, aki többször vissza akar menni a hegyre, például sielni, annak síbérletet kell váltania.

Érkezik a  Patscherkofelbahn kabinja.

Az előző napon meglátogatott hegy, konkrétam az étterem és kilátóterasz. Hugiék ott síeltek valahol amikor a kép készült.

Bár itt technikailag egy felvonó visz fel a hegyre, nagyjából fél úton át kell szállni, nem tudom biztosan, de talán a két szakasz emelkedési szöge közötti jelentős különbség okán kell kabint váltani. A felső állomás 2248 méter magasan van. Mivel közel sem annyira népszerű, mint a völgy északi oldalán lévő testvére, itt nincs étterem, meg terasz, csak egy melegedő kávéautomatával. Úgy gondolom, a hegy méltánytalanul másodhegedűs, a kilátás ugyanolyan gyönyörű a völgyre, mint "szemből", sőt. Fotózáshoz mindenképpen ideálisabb, mert a nap ugyanúgy bevillágítja a panorámát, de a hátunk mögül süt. Sielőknek is csak ajánlani tudom, mivel a nap nagy részében árnyékban van, a hó jobban megmarad, jobbak a pálya állapotok. Az előző napon, a másik hegyen egy rakás embert láttunk nyomorgni egy rövidke pályán, amin használható hó volt, míg itt néhány, véhetően helybéli, vagy rutinos visszatérő sielt zavartalanul. A kötélvasút feslő állomásáról több túra útvonal is indul a csúcs és a hegy túlsó oldala felé, így kirándulóknak is ideális választás. Mi megelégedtünk az elénk táruló látvánnyal és a békés környezet nyújtotta nyugalommal.

A Patscherkofel kevésbé népszerű mint északi testvére, pedig fotózáshoz is jobb...

 ...és síeléshez is.

Visszatérve a hegy lábához még rövid sétát tettünk Iglsben, gyönyörű alpesi házak állnak a városban. Innsbruckba nem a busszal, hanem vilamossal tértünk vissza. Ez nem közvetlenül a kötélvasútnál áll meg, de a látvány amit az utazás nyújt, megéri az 5-10 perces sétát. Villamosvonaltól szokatlan módon, a hegy oldalában kanyarogva, fenyőerdők égig érői fái között utat törve ereszkedik le a pálya a völgybe. Mivel viszonylag korán visszaértünk, sétáltunk még egy kicsit a város azon részén, ahol még nem jártunk mielőtt visszamentünk a szállodába. Este a szálloda karácsonyi vacsoráján vettünk részt mindannyian. Az öt fogásos menü ízletes volt, és bőséges.

Innsbruck, Tirol fővárosa

A 2015-ös évre rendhagyó Karácsonyt terveztünk, úgy gondoltuk meglepjük a családot egy utazással, és mind együtt ünneplünk majd Innsbruckban. Mindenki örült az ötletnek, le is szerveztünk mindent, aztán majdnem az utolsó meg az utolsó pillanatban néhányan ilyen-olyan indokokkal inkább úgy döntöttek, hogy otthon maradnak, így végül négyen keltünk útra. Mivel a csapat egyik fele Magyarországról, a másik Angliából érkezett, úgy beszéltük meg, hogy a müncheni repülőtéren találkozunk és onnan vonattal megyünk Innsbruckba. Elsőre furcsának tűnhet, miért nem repültünk egyből Ausztriába? Münchennek Budapesttel és Londonnal is napi több járattal van közvetlen kapcsolatata a téli időjárás pedig könnyen megviccelheti az alpesi reptereket, így egy bizopnytalan átszállásos kapcsolatnál jobbank tűnt ez a megoldás. A repülőút elég egyhangú volt, felszállás légörvényben, repülés szinte végig légörvényben majd leszállás légörvényben, én általában a repülőgépen adott ételtől csak megéhezem, de ez úttal nem a büfé volt az első gondolatom leszállás után. Atán a nagy találkozás az érkezési csarnokban, majd irány az S-Bahn. Azért az üzlethez a németeknek is van érzékük, követtük a feliratokat az állomás felé és a terminálból kiérve egy karácsonyi vásárban találtuk magunkat. Először azt hittem elnéztünk valamit, de kiderült, hogy ez a valóság, a terminálból a gyorsvasút megállójába csak a karácsonyi vásáron keresztül lehet eljutni. Még hogy az USA-ban erőszakolják rá az emberre az ünnepet.

Sil patak Innsbruckban.

A vasútállomásra időben odaértünk, még egy szendvicsre, cigire is volt idő, kinek-kinek ízlése szerint. Felszálltunk a vonatra, kocsiról kocsira jártunk, de minden helyre az volt kiírva, hogy foglalt, annak ellenére, hogy a kocsik nagy többségében nem voltak túl sokan. Mivel a vonat Veronáig közlekedett, kitaláltuk, hogy valószínűleg az út későbbi szakaszaira foglalták őket, így leültünk egy fülkébe, hogy majd felállunk, ha jön a foglalás tulajdonosa. Egy ember szállt fel, akinek oda szólt a helyjegye, így Innsbruckig ugyanott tudtunk utazni. Az út első fele nem túl izgalmas, de Rosenheim után, amikor a vonat letér a salzburgi fővonalról és beveszi magát a hegyek közé, van bőven látnivaló. Az út nagyjából két óra Tirol megye székehlyéig. Az út fénypontja a kalauz volt, akit az utastájékoztatón német, angol és olasz nyelven halottunk beszélni, de hozzánk magyarul szólt.

Indulásra kész az Euro City

Bár a szálloda gyalog tíz percre volt a vasútállomástól, a csomagok és a város ismeretének hiánya okán a taxi mellett döntöttünk. A taxisofőr személyében találkoztam az első és utolsó emberrel egész ott tartózkodásunk alatt aki nem beszélt angolul. A szállodánk papíron négy csillagos volt, de mint annyiszor, itt is bebizonyosodott, hogy a csillagok száma nem sokat árul el a minőségről. Nem volt rossz, itt-ott kicsit lelakott, az egyágyas szoba még egy személynek is kicsit szűkös, a wifi van, de a jel annyira gyenge, hogy a három szobából egyben sem volt folyamtaos kapcsolat,  de tiszta, rendezett. A reggeliről és általában az étteremről viszont csak jót tudok mondani. Kipakolás után sétálni indultunk. A belváros úgy 15-20 perc gyaloglásra van a szállodától, időközben ránk esteledett, így a fotózás nagy része másnapra maradt, pedig látnivaló van bőven. Innsbruck  hegyektől övezve, a névadó Inn folyó völgyében fekszik, tiszta időben a hegyek kítűnő hátteret biztosítanak a szépen karban tartott belvárosi házakhoz. Mivel már mindannyian elég éhesek voltunk, sétánk egy olasz étteremben ért véget.

Kilátás a szálloda ablakból...

...a háttérben hegyek minden irányban.

Másnap aztán elindultunk, hogy megismerjük a várost. Az időjárás előre jelzés 12-13 fokot írt, így én téli kabátot nem is vittem magammal. Ehhez képest a valóság a következő képpen alakult; hajnalban brutálisan nagyon hideg, reggel nagyon hideg, délben nagyon hideg, majd kora délutánra a reggel óta  tartó napsütés felolvasztja a völgyet, akkor napon úgy fél óráig ténylegesen mérhetőek ilyen hőmérsékleti adatok, majd a nap lenyugszik és megint nagyon hideg van. Ekkor minden turista sovány sertés vágtában menekül vissza a szállodába, mielőtt beköszönt az éjszaka és a brutálisan nagyon hideg. A forralt bor vagy a tea az ember legjobb barátja.

A város megtekintéséhez érdemes kiváltani az Innsbruck kártyát, ezzel szinte minden múzeum és műemlék látogatása ingyenes e mellett a helyi tömegközlekedést is lehet vele használni, még a hegyekre felkúszó siklókra, kötélvasutakra is érvényes egy-egy menettérti utazás erejéig. Így mi is ezzel kezdtük a napot, a kártya birtokában pedig az első hely amit megnéztünk, a Ferdináneum volt. Tiroli Állami Múzeumnak is nevezik, ami nekem egy kicsit félre vezető volt, mert én valami helytörténeti kiállításra számítottam. A pincében így is indult a dolog, történelem előtti és római kori tárgyi emlékek, főleg környékbeli ásatásokból. Aztán ez a vonal a kora középkornál megakadt, és a múzeum többi része, egy hangszergyűjteményt és egy könyvtárat leszámítva tulajdon képpen galéria. A reneszánsz és barokk festmények képviselnek művészi értéket, de a modern "festő művészettel" való behatóbb ismerekedést egy rakás péniszt ábrázoló képnél feladtam.

Ferdináneum

Újra a friss levegőn a folyópart felé vettük az irányt, majd an Inn mentén kanyarodtunk vissza az óváros felé. A fő téren természetesen a karácsonyi vásár forgatagába csöppentünk és kis csapatunk néhány tagját a sültkolbász intenzív illata némi ebéd elfogyasztására késztette. Én közben egy ATM keresésébe kezdtem, mivel az elmúlt másfél napban elég keserű tapasztalatokat szereztem a bankkártyával történő fizetéssel kapcsolatban. A legnagyobb meglepetés az olasz étterem volt, mert egy turisták által frekventált megyeszékhely belvárosában egy színvonalas étteremben az ember a huszonegyedik században joggal várná, hogy elfogadjon bankkártyát, de nem. Tudni illik, attól mert turista, az ember nem szeret több száz euro készpénzzel a zsebében rohangászni, a legtöbb bank meg a külföldi ATM-ből történő készpénz felvételért felszámol valamennyit. Nem sok, de elkölthetném én azt a pénzt helyben is, a helyi gazdaságot élékítve, de ha a rövid látó "üzletembereknek" jobb így, hogy a bankárokat hízlalom, lelkük rajta.

A városban negyon sok templom van, talán a közismerten valásos Olaszország közelsége ennek az oka?

Sétánk során több érdekes épületet is láttunk, jó látni, hogy szépen rendben tartják őket.

Az Inn, melyről a város a nevét kapta.

Következő állomás a Város Tornya volt, ami kívülről nem tűnt olyan magasnak, belül a szűk és sötét lépcsőházban azonban csak nem akartak elfogyni a lépcsőfokok. Édesanyám igazi hősként mégis felmászott egészen a tetejéig, le a kalappal előtte. A fiatalabb generációt uyan annyira nem viselte meg, de ha fent hagytam volna valamit, azt hiszen lefelé görbült volna a szám. A látvány viszont megéri, a belváros legmagasabb épülete ez és a kilátás Innsbruckra valóban csodálatos. Délután még megtekintettük a Császári Palotát. A Mária Terézia kora beli építmény több szobája is korhű berendezéssel és dekorációval várja a látogatókat. Két fő korszakot muatat be, az első a fent említett császárnő uralkodásának idejét, a második Erzsébet császárné korát. A berendezésitárgyak mellett sok barokk festmény is látható a palotában. Ezzel a városnézés az napra véget ért, ez a bekezdés pedig az innsbrucki beszámoló első részének végét jelenti. A következő bejegyzésben hegyre fel!

Kilátás a Város Tornyából.

 Alattunk a karácsonyi vásásr...

 ...és Innsbruck egyik jelképe, az Aranytető

 A császári palota belső udvara