Idén januárban Kedvesem szülestésnapjára valami különlegeset szerettem volna, hiszen kerek évszámról van szó. Helyhiány miatt a "toronyóra lánccal" és a mosolygós kecske ötleteket elvetettem, és egy utazás mellett döntöttem. Mivel a tél amúgy is szürke és hideg, meg az angol nyarak sem a rekkenő hőségről szólnak, arról nem is beszélve, hogy eddig nem sikerült olyan természetes vizet találnunk, amelyben ő is szívesen megfürödne (pedig a Csatorna akár 18 fokig is melegszik a jobb nayarkon), valami meleg helyet kerestem. Biztonsági okokból az afrikai kontinens, a Közel-Kelet, vagy Délkelet Ázsia nagyobb muszlim közösséggel rendelkező országait eleve kizártuk. Félre értés ne essék, nem vagyok én kirekesztő vagy ilyesmi, de a tények azok, hogy az utóbbi években, hónapokban nem a baptisták meg a buddhisták robbantottak fel vagy lőttek halomra ártatlan embereket, ahhoz meg már csak jogom van, hogy a saját bőrömet féltsem.
Ami így fent maradt a rostán, abból sokáig szemeztem a Karib térséggel, de a célállomástól függően 8-11 órás repülőút egy kicsit ilyesztő volt, pláne, úgy, hogy egy hetesre terveztem a kiruccanást, ha ebből két nap elmegy az utazással, egy az átállással, nem sok marad a pihenésre. Egy ideig titkolóztam, de annyit elárultam Páromnak, hogy meleg hely, 6 órányi repülésre Londontól és portugálul beszélnek. Hiba volt, ennyi elég volt neki, hogy kitalálja, a Zöldfoki Szigeteket néztem ki. Megjegyzem, még ő mondja, hogy hülye a földrajzhoz...
Valami ilyesmit kerestünk. Megtaláltuk.
Így persze a végén őt is bevontam a tervezésbe, a megelepetés ugyan elmaradt, de szerintem ő is örült, hogy volt beleszólása például a szálloda kiválasztásába. Így akadtunk rá Boa Vistára, a tíz szigetből álló kicsiny ország egyik felfutó turista paradicsomára. Az utazást az egyik nagy nemzetközi utazásszervezőnél foglaltuk le, úgy nevezett all inclusive csomagban. Egyikünk sem volt még korábban ilyen tengerparti üdülésen, általában a kicsit aktívabb nyaralásokat választjuk, persze nem maraton futásról meg sárkányrepülésről, hanem kirándulásról, városnézésről beszélek. Gondoltuk, ezt is kipróbáljuk, jó lesz egy hétig csak feküdni a tengerparton és nagyokat enni. A repülőgép Gatwickről indult, ahová a szokásos fél óra helyett másfél órás vonatozással jutottunk el vágányzár miatt. A repülőtérre úgy másfél órával az indulás előtt értünk ki. Az utazási iroda saját légitársaságával repültünk, az utasfelvételi pultoknál kígyózó sorok fogadtak minket és nem találtuk a mi járatunkat. A társaságnak több képviselője is ott volt, elméletileg az utasok segítségére. A valóságban ez úgy nézett ki, hogy az első akit megkérdeztünk, a "valahol arra" útbaigazítást akkora karmozdulattal kísérte, hogy az alapján a terminálban bárhol lehetett volna, a második beállított minket a rossz sorba, de gyanús volt, hogy mindenkinél sí felszerelés van a pult felett pedig a Grenoble felirat világít, így nem resteltem egy harmdaik embert is megkérdezni, aki elkísért minekt egy pulthoz, ahol még véletlenül sem a Boa Vista vagy Cape Verde, hanem a Ticket Sale (Jegy Eladás) felirat világított. Nem is értem, hogy nem találtuk meg egyből. A közjáték és a biztonsági ellenőrzés után a járatszámunk mellett már a Boarding (Beszállás) felirat világított, így sovány sertés vágtában mentünk a kapuhoz, ami természtesen a lehető legtávolabbi volt. Odaérve meglepetten tapasztaltuk, hogy valójában még mindenki csak lézeng, a beszállás valójában bő 15 perccel később kezdődött. Csak remélni tudtuk, hogy a későbbiekben a szervezés csak jobb lesz...
A repülőgép egy öregecske Boeing 757-es volt, semmi gond nem volt vele, de például fejtámlába épített TV-t meg hasonló, ma már egyre inkább általános extrákat ne várjunk. A sziget repülőterén a futópálya nem túl hosszú, így a széles törzsű gépek nem tudnak leszállni, nehéz olyan típust találni, aminek a kapacitása és a hatótávolsága is elegendő, de nem igényel hosszabb pályát. Bő hat órával és 4400 kilométerrel később egérkeztünk a világ talán legbájosabb repülőterére. Forgalmasabb napokon akár kettő gép is érkezik, illetve indul, ehhez igazodnak a méretek is. Nem kell több száz méternyi folyosó labirintusban mászkálni, csak a betonon besétálni a terminál "épületbe". Az idézőjel nem véletlen, mert inkább egy zárt udvarról beszélhetünk, tető helyet némi sátroponyvával, hogy árnyékot adjon az érzékenyebb bőrű európaiaknak. Persze könnyű nekik, a sziget éghajlata száraz és meleg, eső egész évben annyi esik, mint Londonban egy óra alatt. Ennek megfelelően a tájkép is sivatagos, fél sivatagos, homok minden mennyiségben, illetve némi szárazságtűrő bozót foltokban és pálmafák, már ahol öntözik őket és megmaradnak.
A sziget éghajlata sivatagos, félsivatagos. Homok mindenm mennyiségben,...
...melybe helyenként szárazságtűrő cserjék kapaszkodnak kiterjedt gyökérzettel.
Az útlevél kezelés és a csomagfelvétel után, amelyek együttesen majdnem 10 percet felemésztettek, az utazási iroda képviselője fogadott minket és irányított a buszhoz, amely a szállodába vitt minket. Itt bevártuk a többi utast akik ugyanoda tartottak, majd megkezdtük közel öt perces utazást a Riu Karamboa névre hallgató üdülő szállodába. Itt bejenletkezés után elfoglaltuk a szobánkat, és végre megszabadultunk a hosszú nadrágtól és a cipőtől, hiszen az angol télből verőfényes napsütésbe és 29 fokba érkztünk. Rövidesen a csomagjaink is megérkeztek, nagyjából elpakoltunk, majd pont annyi időnk volt, hogy még mielőtt lement a Nap, kimenjünk a tenger partra, így rögtön első nap el is készültek a naplementés képek. Mivel közel az Egyenlítőhöz a Nap pályája merdekebb, az európai szemmel szédítő sebességgel kel fel és nyugszik le, alkonyat szinte nem is volt, fél órán belül a vakító világosságot felváltotta a sötétség. Mivel reggel óta nem ettünk normálisan, este kihasználtuk a svéd asztalos vacsora előnyeit, és jól bekajáltunk. A kínálat egyébként a nemzetközi és a nyugat afrikai konyha fogásaiból állt, így az is jól járt, aki a helyi különlegességeket akarta kipróbálni, de az is, aki inkább maradt volna a megszokott ízeknél.
A sziget nemzetközi repülőtere...
...és a terminál épület.
Az első éjszaka kiadós alvással telt, bár a matrac kicsit keményebb volt mint az otthoni, mindketten elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy ez ne okozzon gondot. A szobára egyébként nem lehetett panasz, tiszta, kényelmes és tágas, bőven volt hely elpakolni a dolgainkat. Másnap már magasan járt a Nap amikor felébredtünk. Innentől kezdve a napjaink kevés kivétellel ugyanúgy teltek, reggel ébredés után reggeli, majd kifeküdtünk a medence mellé vagy az óceánpartra. Felváltva napoztunk és fürödtünk, utóbbit inkább a medencében, mert minden nap piros zászló volt, ami ott azt jelenti, hogy az erős hullámzás miatt nem szabad a tengerben fürdeni. A szigeten gyakorlatilag állandóan fúj a szél és mivel az Atlanti Óceán közepén voltunk úgy 500 kilométerre a legközelebbi kontinenstől nem a beltengerekre jellemző könnyed hullmázás várt ránk. Az egyik pillantaban jó ha térdig álltunk a vízben, aztán jött egy másfél-két meteres hullám, ami még állva is ellepne, de ez nem gond, mert eleve lehetetlen állva maradni amikor több tonnányi víz zúdúl az emberre. Egyszer ki kell próbálni, fürdőzésre meg ott van a medence. A semmit tevésbe könnyen megéhezik az ember, így kora délután ebédeltünk, majd újabb fél tubus naptej magunkra kenése után, hiszen a nap nagyon erős arra felé, visszatértünk a napágyra. Este, vacsora után, megnéztük az aznapi műsort, ami zenés, táncos afriaki folklór előadás volt
A szobánk
A fürdőszoba is elég tágas
Végül az a bizonyos naplementés kép.
