Boa Vistai nyaralásunk második napján reggel, mielőtt kimentünk a tengerpartra, meghallgattuk az utazási iroda képviselőjének az üdvözlő előadását, amely néhány fontos helyi tudnivalóból állt, például, ha a strandon vörös zászló van, ne menj az óceánba, de ha fehér akkor a közelébe se, mert akkor medúzák vannak a vízben, és nem szeretnél közelebbi kapcsolatba kerülni velük. Ajánlottak persze néhány túrát, amelynek keretében a sziget néhány érdekes helyszínét lehetett felkeresni, például egy hajóroncsot, vagy csak quaddal (négy kerekű terepmotor) repeszteni a sivatagban. Mi az egy hetet tényleg pihenésre szántuk, csak a sziget központjába, Sal Rei-be akartunk bemenni az egyik nap. Elmondták, hogy a szerda munkaszüneti nap volt azon a héten, ha jól emlékszem, a helyi függetlenség napja. Így ezt maghagytuk csütörtökre.
Addig még három napunk volt, hogy a reggeli kisebb adag tejszínhabos csokiöntetes amerikai palacsinta elfogyasztását a medencében vagy a medence parton pihenjük ki. Azért, hogy teljesen ne lustuljunk el, én reggelente, na jó, inkább délelőtt részt vettem a napi aqua fitt, magyarul talán vizi torna edzéseken, amelyek bár kívülről nem tűnnek nehéznek, de a víz nagyobb közeg ellenállása miatt azért jól átmozgatnak. Az edzéseket általában egy helyi fiatalember tartotta, remek hangulatot termetve. Ha már a helyiekről esett szó, csak jót tudok monadni róluk. A szállodában nagyon sok ember és nagyon keményen dolgozik azért, hogy az ide tévedő európai turisták jól érezzék magukat. Az emberek rendkívül kedvesek, segítőkészek és szorgalmasak. Sokan közülük 3-4 nyelvet is beszélnek, a helyi kreol (néhány afrikai nyelv és a portugál valamint spanyol keveréke, vagy itt születtél és beszéled, vagy soha nem fogod megtanulni) és a még mindig hivatalos portugál mellett alapfokon beszélnek akkár többet is az angol, német, francia vagy olasz nyelvek közül. Figyelembe véve, hogy 10 éve a turizmus gyakorlatilag még nem létezett a Zöldfoki szigeteken, nyelviskolák pedig nincsenek, ez igen szép teljesítmény.
Az óceán hullámai kicsit konolyabbak annál, mint amit a beltengerek partján megszoktunk.
Napjaink nagy része, itt a medencében vagy mellette telt.
Ahogy az lenni szokott az ilyen turista paradicsomonkál, a szálloda és a külvilág között elég erős a kontraszt, a hotelben minbden tiszta, csillog, új vagy jól karbantartott. Azt, hogy nem egy fejlett országban vagyunk csak a szinte mindennapos áramszünetekből (egyik sem hosszabb 1-2 percnél) vesszük észre. Aztán ha kilépünk a falak mögül, megismerhetjük az igazi Zöldfoki Szigeteket. Ezért is akartunk bemenni Sal Rei-be, amely öt ezres népességével a sziget legnagyobb városa. Az üdvözlő előadáson elmondták, hogy vagy taxival tudunk bejutni, vagy gyalog, végig a tengerparton, ami egy jó órás séta. Tömegközlekedés természtesen nincs Boa Vistán, annyira gyéren lakott, hogy nem éri meg fenn tartani. Mi az odafele taxi, vissza fele séta kombináció mellett döntöttünk. Az autó út bő 10 perc volt, a sziget infrastruktúrája épülget, ami helyenként érdekes szituációkat szült, például a reptér környékén vannak a legjobb utak, majd hirtelen lefordultunk egy macskaköves útra, ahol a tábla szerint már akát 80 km/h-val is lehetne haladni. Nem tudom valaki valaha megpróbálta-e ezt, de ha igen biztosan tengelytörés lett a vége.
A szálloda hallja, minden új, tiszta, rendezett.
Sal Rei egy felöl tipikus fejlődő ország béli kisváros, és mégsem az. Úgy értem, sok a régi, vagy rossz állapotban lévő ház, de sok újat is lehet találni és rengeteg az építkezés (ezek ott jártunkkor épen szüneteltek, mert az állandó 40-50 km/h-s szélben daruzni vagy állványon dolgozni nem lenne kellemes). Egy szóval látható, hogy a hely meglehetősen lentről kezdte, de épül, szépül. Az utak sok helyen még földutak, nem véletlenül szinte minden jármű terepjáró. A várost látva olyan dolgokkal találkoztunk, amit ma már Európában el sem tudunk képzelni. Például sok házba még nincs bevezetve a víz, ezért az asszonyok a vízvételi helyhez (az vizet a tengervíz sótalanításával állíták elő) járnak mosni, sokan hordják a vizet a házakhoz. Gépkocsija csak annak van, akinek munka eszköze, a többiek gyalogolnak. A szigeten nincs mezőgazdaság vagy ipar, az egyetlen megélhetési forrás a halászat mellett a turizmus. Városszerte vannak boltok, ahol főleg a turistáknak árulnak különböző ajándék tárgyakat, sokat helyben a bolt előtt készítenek, például faragnak saját kezüleg. Ami nagyon szimpatikus volt, hogy a helyiek nem erőszakosak, és sokkal büszkébbek annál, hogy kéregessenek. Persze leszólítanak az utcán, de csak azért, hogy menj be boltjukba, és nézz körül. Ez szerintem érthető, nincsenek híredtő táblák, szórólapok, itt aktív marketing folyik, nekik pedig tényleg a megélhetésük függ attól, hogy el tudnak-e adni valamit. Egyébként a város, pláne a központi rész nem nagy, mi egy helybéli fiatalember vezetésével bő fél óra alatt körbe jártuk. Rengeteg volt a kóbor kutya, de mindegyik szelíd volt, és nagy részük jól táplált és látszólag egészséges. Többen is láttunk bolhanyakörvet, mint kiderült ezeket a kutyusokat ott a közösség gondozza, nincs igazán gazdájuk, de valahol mindenki az. Egyik nap itt kapnak egy kis ételt, másik nap ott. Természtesen többet közülük megsimogattunk, és volt néhány, amelyiket szívünk szerint haza hoztuk volna.
Sal Rei központja
A város vegyes képet mutat.
A halász kikötő, a turizmuson kívül csak ez biztosít megélhetést a helyieknek.
Az ország portugál gyaramt volt, így természetesen van a vérosban egy Keresztény templom.
Új, régi, vagy éppen épülő, Sal Rei-ben mindenféle épület talákható.
Sal Rei-ben vettünk néhány ajándékot meg képeslapot, illetve nekem egy rövid nadrágot, majd elindultunk vissza a szállodába a tengerparton. Az útvonal meglehetősen népszerű, ha azt hittük egy kietlen tájon egy hosszú séta vár ránk, tévedtünk, lépten nyomon más turistákkal találkoztunk, akik a városba vagy a szállodába tartottak. Ugye bő egy órás gyaloglást mondtak. Rendben, lehet, hogy a homokon, vagy még inkább homokban járásnak is vannak bajnokai és ők hozzák ezt az időt, de nekünk ez bő kettő és fél órára sikeredett, és nem azért mert eltévedtünk. Maga a táv nem volt nagy, talán még 3 kilométer sem, na de más, akár csak egy erdei ösvényen haladni és más a tengerparti homokon. Illetve homokban, mert alapból bokáig süllyed benne az ember. Cipő, vagy egyáltalán bármilyen lábbeli teljesen haszontalan, csak a kezében fogja vinni az ember, mert úgy második lépésnél már tele lenne homokkal. Aztán van két választás, vagy a partoldalban, ami ugye a tenger felé lejt, tehát egy oldalra lejtő süppedős talajon kell járni miközben a szél az ember összes pórusát megtölti homokkal, vagy lent a víznél, ahol ugyan sík, de minden egyes hullám derékig betereti az embert és a visszahúzódó óceán kimossa a lába alól a homokot. Kedvesem, aki mellesleg az első pár száz méter megtétele után örökre elvetette a tengerparti esküvő ötletét, az előbbit, én az utóbbit választottam, Léna pedig kettőnk között futkározott. Léna egy helybéli, akivel a tengerparti sétánk során ismerkedtünk meg és aki elkísért majdnem egészen a szállodáig. Mi neveztük el így, mert az igazi nevét nem tudtuk. Egy nagyon aranyos, négylábú szőrős kislányról van szó természetesen, aki egyike volt a parton önmagát sétáltató ebeknek, és aki mellénk szegődött a vissza úton. Párom egyik cipőjét rögtön meg is kapta, ami talán élete első játéka volt, önfeledten tépte, rágta és hozta vissza. Mondanom sem kell, hogy könnyes búcsú volt, amikor végül egy család mellé szegődve elindult vissza a város felé. Napokig gondolkodtunk, hogyan lehetne örökbe fogadni, még az is eszembe jutott, hogy az állatorvosounk beszél portugálul, tudna segíteni a hivatalos ügyintézésben. Végül két dolog tartott vissza, a kutya Egyesüt Királyságba való utaztatásával járó költségek és bonyodalmak, és főleg az, hogy láthatóan valaki kutyája volt, hiszen volt bolha nyakörve és ápolt, jól táplált volt. Kutyát lopni meg nem szerettünk volna.
Szerencsénkre aznap felhős idő volt, így legalább nem a tűző napon gyakorloltuk a homokban járást.
Lehet haladni a kissé meredek partoldalban vagy lent a hullámok által ostromolva.
Új barátunk, Léna, itt még egy bottal játszik...
...később megkapta párom egyik cipőjét, nekünk úgy is csak felesleges teher volt a lábbeli.
A maradék két nap gyorsan eltelt, egyik délután elmentünk teniszezni, ami egész jól sikerült, csak egyetlen labdát hagytunk el. A pályát fal vette körül, nekem ennek ellenére sikerült kiütnöm néhányszor a labdát úgy, hogy az a pályára merőleges fal felett repült át. A teniszpálya az üdülő szálloda kapujához közel volt, a portás szerintem már hülyére röhögte magát, hogy milyen béna vagyok, de mindig türelmesen mutogatta hová repült éppen a labda. Azt hiszem idén még nem indulok a Wimbledon Openen...
Vasárnap összepakoltunk, még egy utolsót ebédeltünk, majd következett a hazaút. Az utazás eseménytelen volt, a hangulatunk változó, tudtunk volna még maradni néhány hetet, de egyszer minden jó véget ér. Aztán haza érkezve és a hidegbe kilépve még inkább vissza vágytunk, de a Lorddal való találkozás hamarosan kárpótolt minket, már nagyon hiányzott a kis öreg úr.
