2016. október 9., vasárnap

Edinburgh, az utolsó napok

Rövid skóciai nyaralásunk utolsó teljes napján a Királyi Botanikus Kertet vettük célba. Ez a belvárostól bő két kilométerre van, természetesen több busz is jár errefelé. A botanikus kertnek számos bejárata van, mi a keletinél mentünk be. Rengeteg különböző növényt gondoznak itt, a szabad téren értelemszerűen az őshonos, vagy a más tájakról származó, de a hideg időjárást jobban tűrő fajták találhatóak meg. Az egzotikus fajták a hatalmas üvegházban várják a látogatókat. Az üvegház több részre van osztva, hiszen az egyes szakaszokban található növények hőmérséklet és páratartalom igénye más és más. Gyönyörködhetünk a trópusok színpompás és különleges formájú virágaiban épp úgy mint a kősivatagok kaktuszaiban. Az üvegház fülledt melege után kimondottan jól eset a hűvös edinburgh-i levegő. Folytattuk utunkat az ösvényeken a fák között és kis idő múlva megérkeztünk a botanikus kert másik oldalára, a nyugati kapuhoz. Itt volt egy hangulatos kis étterem-kávézó, ahol leültünk egy kicsit. Meglepetésemre édesanyám egy egész szendvicset megevett, általában ő a reggelivel el van estig, de úgy tűnik a napok óta tartó edzés (napi szinten 4-10 kilométer között sétáltunk) meghozta az étvágyát végre.

Séta a Királyi Botanikus Kertben.

 Az üvegház egyik épülete.

Bent egzotikus növények százaival találkozhatunk.

Az üvegház több elkülönített helyiségből áll, mindegyikben más környezetből kapunk ízelítőt.

A trópusok mellett a sivatagok növényeivel is ismerkedhetünk. 

A színpompás virágokat nem lehet megunni.

Igazi különlegességekre is bukkanhatunk.

Kősivatag Edinburgh közepén.

Visszatérve a Princess Streethez útjaink elváltak. Mivel a hölgyek nem osztották a lelkesedésemet 51 ezer tonna acél szépségéről én pedig nem mutattam komoly érdeklődést a különböző szabásminták iránt, megbeszéltük, hogy amíg ők elmennek gyerekruhákat nézni az unokahúgomnak, én elmegyek egy fotótúrára a Forth Bridge-hez. Edinburgh Waverley-n természetesen kibújt belőlem a vasút fotós, így egy fél öt körüli vonattal mentem csak ki a hídhoz. Még ép volt annyi időm, hogy sötétedés előtt megcsodáljam a viktoriánus építészet eme remekét, ami a Világörökségnek is része 2015. óta. Akit érdekel a híd története, illetve részletes bemutatása és szeretne több fotót látni róla, az elolvashatja a Hova megy ez a vonat? blog cikkjét.

Fotóstúrán a Forth Bridge-nél, akit érdekelnek a részletek, kattintson a fenti linkre.

Másnap már csak a hazaút maradt, a vonatunk délután fél kettőkor indult Edinburghból Londonba. Így reggel nem siettünk, nyugodtan iszogattuk a teánkat, kávénkat, amikor 10 óra után nem sokkal beállított a nyaraló tulajdonosa, hogy jönne takarítani. Mint kiderült, én rosszul emlékeztem, és a kijelentkezést nem délig, hanem 10-ig kellett volna megejteni, így a pakolás kicsit kapkodósra sikeredett. Így viszont órákkal előbb kiértünk Waverley-re. Szerencsére sikerült lebeszélnem egy korábbi vonat kalauzával, hogy fogadja el édesanyám jegyét mivel a vonat nem volt túlságosan tele. Ezúttal sikerült mindenkinek, még Lord babának is helyet találni a kocsiban és nekem is csak egy rövid szakaszon kellett felállnom amikor kicsit több utas volt. Az egyetlen hátránya a korábbi vonatnak az volt, hogy így pont a délutáni csúcsidőben érkeztünk Londonba, főleg a metron volt kicsit kellemetlen. A Victoria line szépsége, hogy szinte minden állomáson az ellenkező oldalon nyílik az ajtó, így mindegy volt, hova állunk a bőröndökkel és a kutyával, valakinek mindig útban voltunk. Egyszer túlélték, meg mi is, többször nem nagyon lesz ilyen. Kedvesemmel be kellett látnunk, hogy az ilyen utak már túl hosszúak Lordnak, hiába vittük ki közvetlen mielőtt betettük a kocsiba és megint rögtön ahogy leszálltunk a vonatról, így is bepisilt. Sajnos ő ehhez már túlságosan öreg.