Olimpia

Itt van, elérkezett, tegnap elkezdődött a 2012-es nyári Olimpia, aminek London ad otthont. Bár a hivatalos megnyitó ünnepség csak tegnap volt, a város már hetek, hónapok óta olimpiai lázban ég. A láng az elmúlt több mint 2 hónapban bejárta az Egyesült Királyságot, az utolsó néhány napban pedig London minden zugába eljutott. Természetesen én is elmentem megnézni. Ugyan a lakástól, ahol lakunk, néhány száz méterre is elhaladt a láng aktuális hordozója, én mégis utaztam egy kicsit a látványért. Mivel délután 1-kor randim volt a Primrose Hillnél (természetesen a párommal) :), és a láng is ekkor járt Battersea-ben, busszal elmentem Southwark-ba, ahová 10 óra után nem sokkal érkezett. Mikor odaértem, épp az előőrs vonult el, majd nem sokkal később Freya Cooper is megérkezett az Olimpiai Lánggal. Az egész nem volt több tíz percnél, mégis felemelő érzés volt, és abban a pillanatban nagyon büszke voltam, hogy londoni vagyok.

A megnyitó napján aztán már rendesen felbolydult a város, útlezárás és terelés mindenfelé, meg persze rengeteg ember. Kimondottan szerencsés vagyok, hogy gyalog járok dolgozni, így rám nem igazán van hatással a közlekedési káosz. Én a megnyitóról lemaradtam, éjszakára voltam beosztva, mire elkezdődött éppen indulnom kellett dolgozni. Párom egy ismerősnél nézte a TV-ben. Ez volt a legvonzóbb, a helyszínre horribilis összegért lehetett jegyet váltani, a Hyde Park-os kivetítős buli is £60 lett volna.

Ma pedig megkezdődtek a játékok, és nem rég olvastam, már meg is van az első magyar érem; Csernoviczki Éva judoban bronzérmet szerzett. Ezúton is gratulálok neki! :)

Itt tartunk jelenleg, a folytatást majd meglátjuk. Végül néhány szóban had szóljak arról, ami az olimpiai készülődés alatt vált világossá számomra; miért is tartom elmebeteg ötletnek olimpia rendezését Budapesten a közlejövőben. Tudom, most majd megkapom, hogy innen könnyű ugatni, meg elszálltam, én már benne vagyok a jóban, és visszafelé köpködök. Pedig nem ilyesmi vezérel, egyszerűen látom, átélem mivel jár egy ilyen esemény, és ez segít tisztábban látni.

Először is, itt nem egy buliról beszélünk, hogy valakinek kipattan az agyából, hogy szervezzünk egy bulit, a többiek meg rávágják, hogy ok, miért ne, annyira nem lehet nehéz. De, az. Nagyon is az. Nem annyiból áll, hogy felújítunk pár stadiont, meg épül egy két új szálloda. Sokkal inkább egy teljes városrész komplex fejlesztéséről van szó, több négyzetkilométer területen úgy, hogy ne csak az olimpia igényeinek feleljen meg, hanem az esemény utáni hasznosítása is megoldható legyen.

Olyan, elsősorban közlekedési infrastruktúra fejlesztésekre lenne Budapesten szükség, amelyeket szerintem az elkövetkezendő 30 évben nem fognak megvalósítani. Itt 30 kilométernyi metró 23 állomással 7 év alatt megépült, igaz nem végig mélyvezetésben, és ebben benne volt a műszaki tervezés is. Az első szakaszt 5 év után átadták, majd egy év múlva követte a második és meg egy évre rá a harmadik. Budapesten az első 7 kilométeres szakasz hány éve épül? A többiről meg csak legendák vannak. Márpedig a közlekedés rendkívül fontos; egy Olimpia több mint egy millió plusz embert jelent a városban, akiket mozgásban kell tartani. Ez még Londonnak, illetve a TFL-nek is erőt próbáló feladat, pedig itt az egy millió az állandó ingázóknak és lakosoknak csak az egy tizede, képzeljük el mi lenne Budapesten, ha máról holnapra másfélszer annyi ember akarna közlekedni.

A harmadik és legfőbb ok, a pénz. Rengeteg pénzbe kerül, nem csak a fejlesztések, beruházások, hanem maga a rendezés is. Még egy jóléti társadalomban is, ahol a minimálbéres betanított munkásnak sem kell azon aggódnia, mit eszik a hónap végén, is sok a méltatlankodó, akik azt mondják, minek ez nekünk, elköltenek rá egy rakás pénzt. Ez így van, Olimpiát rendezni felemelő, izgalmas, presztízs és veszteséges. Akármennyien is jönnek el, akármennyire drágák is a jegyek, ezt sehol nem a pénzért csinálják. Ráadásul mindannak az (infrastruktúra) fejlesztésnek, amit a játékok kapcsán végrehajtottak, itt lesz jövője is, egyszerűen mert London hatalmas és növekszik. A lakásoknak lesz gazdája, a szállodákban később is lesz vendég, a metróra jut utas, a plusz sávok jól jönnek később is. Egy zsugorodó és sokkal kisebb társadalomban ez nem igaz, tehát ott még drágább lenne, tekintve, hogy nagyon sok minden kihasználatlan maradna az Olimpia után.

Negyedik; az emberek hozzáállása. Csak a nyitóünnepségen 15 000 önkéntes dolgozott. Önkéntesek, tehát fizetés nélkül, önszorgalomból, a nyár közepén, 30 fokban gondoskodtak a látogatókról. És ez csak egy nap volt, még 16 hátra van. Vajon lenne Budapesten kellő mennyiségű ember, aki szabadidejét áldozná erre? Vagy a rendezőknek kellene még mélyebben nyúlni a zsebükbe, tovább növelve a számlát? Szerintem tudjuk a választ....

Kirándulás Doverbe

Az utóbbi időben nem történt semmi említésre méltó, egészen múlt hétig, amikor is párommal Doverbe kirándultunk. Ez egy kisváros Anglia délkeleti csücskében, a La Manche partján. Londonból közvetlen vonatjárattal elérhető, mi Victoria-ról mentünk. St. Pancras Internationalről is indulnak vonatok arra a HS1-en, ez a nagy sebességű vasútvonal, amit a TGV-k is használnak Párizs és Brüsszel felé a csatorna alagúton át. Ezen közlekedve szűk másfél óra alatt elérhető Dover, a mi hagyományos vonatunknak ez 2 órába telt, viszont valamivel olcsóbb, 1 felnőtt menettérti jegy £31.2 volt, ráadásul Victoria jóval közelebb van hozzánk, mint St. Pancras.

Nem indultunk hajnalban, így 11 óra előtt nem sokkal érkeztünk Dover Priory vasútállomásra. A terv az volt, hogy megkeressük a kikötőt, azon belül pedig azt a dokkot, ahonnan a városnéző hajó indul. Kedvesem találta interneten, fejenként £8 egy 45 perces hajós túra. A tájékoztató szerint 12 órakor indul egy túra, azt céloztuk meg. Nehéz dolgunk nem volt, az egész város nem nagy, kb. 28 000-en lakják. Volt egy nyomtatott várostérképünk, azt is kedvesem szedte le a netről. Úgy szeretem, hogy mindig ilyen felkészült. :) Mintegy 20 perces sétával elértük a partot, és hamarosan találtunk egy turistainformációs bódét. Itt rákérdeztünk a hajóútra. Az úriember útba is igazított minket, talán 5 perc sétára volt a Marina, ez a vitorlás és jachtkikötő, onnan indult a túra is. Vagyis indult volna, mert amikor odaértünk, mondták, hogy a kapitány jelenleg nincs itt, majd délután 4 órakor hajóznak ki először. Ok. Visszafelé informátorunk elnézést kért, neki erről nem szóltak.

Érkezés Dover Priori Stationre.

A tengerpart háttérben a sziklákkal

 Dover Marina

Különösebben nem estünk kétségbe, elindultunk a part mentén és megkerestük az utat a fehér sziklákhoz. Maga Dover nem tartogat túl sok látnivalót az\ turisták számára, két dolog miatt érdemes ide látogatni, ezek a kastély és a fehér sziklák. Mi az utóbbit céloztuk meg első körben. Egy meredek, helyenként függőleges, több kilométer hosszú partvonalról van szó a város mindkét oldalán, amely helyenként több mint 100 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. A sziklák alapanyaga mészkő, ezért fehérek. A "kiépített" sétány a várostól keletre lévő sziklákon található. A kompkikötő mellett kell elindulni, lépcsők és gyalogút vezet felfelé. Senkit nem akarok elijeszteni, nem megmászhatatlan magasságról van szó, de ne lankás dombocskára készüljünk. A fennsíkra érve egy látogatóközponthoz érünk, itt lehet frissítőket venni, megpihenni egy kicsit a padon, és ami fontos, hosszú ideig itt lehet utoljára mosdót használni. A tényleges túra innen indul, végig a partvonal mentén, a sziklák tetején. Alattunk a kompkikötő, majd a tenger. Amikor mi voltunk ott, egész nap felhős volt az ég, de a látvány még így is lélegzet elállító volt, még szebb lehet, amikor a szikrázó napsütésben a mészkősziklák vakító fehérek. Hogy ki meddig megy el, egyéni döntés kérdése, a végcél a bő 2 mérföldre lévő világítótorony lehet. A 19. században ez segített a hajózóknak megtalálni a kikötőt, illetve átnavigálni a Doveri szoroson. Funkcióját mára átvették a fedélzeti GPS- és radarberendezések, így ma már nem üzemel, csak turistalátványosság.

 A kompkikoto

A világítótorony - funkcióját átvette a GPS és a radar

A világítótoronynál láttuk, hogy van shuttle busz vissza  a városba. Egy ideig gondolkodtunk, hogy rákérdezünk, de végül a séta mellett döntöttünk. Azonban nem a part menti ösvényen indultunk vissza, kissé beljebb egy valóban kiépített, jobb minőségű és síkabb vonalvezetésű úton indultunk el. Ezen könnyebben és gyorsabban megtettük az út nagyobbik részét. Igaz, a partvonalat és a sziklákat nem lehet látni innen, így csak visszafelé útra tudom javasolni. Egy ponton találkozik a part menti sétánnyal, innen megint két lehetőségünk van, vagy felmegyünk a felső úton a látogatóközpont felé, vagy ezt kihagyva az alsó teraszon haladunk megspórolva némi gyaloglást és emelkedőt. Mi ez utóbbit választottuk, és milyen jól tettük. Nyúlüregeket már előzőleg is láttunk szerte a fennsíkon, itt azonban végre néhány tapsifülest is megpillantottunk. Párom nyomban elindult, hogy levadássza őket, természetesen csak fényképezőgéppel. Igen, róla tudni kell, hogy imádja a nyuszikat. Igazából mindent, ami cuki és szőrös (ezért nem borotválkozom szabadnapokon. :P).
Az alsó teraszról közvetlenül nem lehet lejutni a városba vezető útra, egy helyen fel kell menni egy másik úthoz. Ez a néhány száz méteres szakasz az, ami miatt érdemes meggondolni, erre jöjjön-e az ember. Itt az út egy bevágásban halad a sziklafalon, mindössze másfél-két méter széles. Korlát nincs, mindkét oldalon függőleges sziklafal, jobbra felfelé, balra lefelé, több tíz méteres mélységben. Halált megvető bátorság nem kell, de tériszonyosoknak, szédülésre hajlamos embereknek nem javasolnám.

Visszafelé a könnyebb utat választottuk

Párom, amint nyúlra "vadászik"

Rövidesen újra Doverben voltunk. Ekkor 5 óra már elmúlt, a hajókirándulást lekéstük, de e miatt nem izgattuk különösebben magunkat, eleve úgy indultunk el a sziklákhoz, hogy ha visszaérünk, visszaérünk, ha nem, akkor nem. Ekkor már több mint 15 kilométer volt a lábunkban, úgy döntöttünk a kastélyt ezúttal kihagyjuk, majd visszajövünk máskor. Aki mindent meg akar nézni egy nap, annak a világítótoronytól érdemes a shuttle busszal mennie, az érinti a kastélyt is, így belefér mind a kettő, és onnan lehet visszasétálni a városba. Doverről leginkább az jut eszembe, hogy kihalt. Már már olyan mint egy szellemváros, legalább is London után. Bezárt üzletek, bedeszkázott ablakok. Néztük az ingatlanközvetítők kirakatait, az ingatlan árak nagyon alacsonyak. Azért a pénzért, amiért Londonban külvárosi stúdiólakást lehet bérelni, ott 2-3 szobás sorházakat adnak ki saját kerttel. A vételárak is hasonlóan alakulnak. A városban az egyetlen komolyabb munkáltató a kikötő, amiből a kompkikötő bonyolítja le a legnagyobb forgalmat. A hajók még most is elég sűrűn forgolódnak Dover és Calais illetve Dunquierk között, de a forgalom a csatorna alagút megnyitása óta jócskán visszaesett, vasúti kompok például érthető módon ma már egyáltalán nincsenek.

Élmenyekkel gazdagon, kellemes fáradtsággal a tagjainkban szálltunk fel a South Eastern Londonba tartó vonatára. Az úton kifogtunk egy kisgyermekes párt, na ná, hogy a 1.5-2 éves gyermek végig hisztizte az utat, amit a szülők a vonat asztalkáján rögtönzött dobolással, illetve apuci énekléssel fejelt meg. Félre értés ne essék, nem a gyereket hibáztatom, hogy miért hisztizik. Nem várható el egy két évestől, hogy nyugodtan és csendben végigülje a két órás utat. De ha én ezt gyermektelenként felfogom, akkor talán a gyermekes szülőknek is  gondolni kellene rá. Ha tudom, hogy délután egy két órás vonatút áll a család előtt, akkor mondjuk nem fektetem le a gyereket ebéd után, nem hagyom aludni, inkább kifárasztom. Szinte garantált, hogy a vonaton aludni fog. Na mindegy.