Az utóbbi időben nem történt semmi említésre méltó, egészen múlt hétig, amikor is párommal Doverbe kirándultunk. Ez egy kisváros Anglia délkeleti csücskében, a La Manche partján. Londonból közvetlen vonatjárattal elérhető, mi Victoria-ról mentünk. St. Pancras Internationalről is indulnak vonatok arra a HS1-en, ez a nagy sebességű vasútvonal, amit a TGV-k is használnak Párizs és Brüsszel felé a csatorna alagúton át. Ezen közlekedve szűk másfél óra alatt elérhető Dover, a mi hagyományos vonatunknak ez 2 órába telt, viszont valamivel olcsóbb, 1 felnőtt menettérti jegy £31.2 volt, ráadásul Victoria jóval közelebb van hozzánk, mint St. Pancras.
Nem indultunk hajnalban, így 11 óra előtt nem sokkal érkeztünk Dover Priory vasútállomásra. A terv az volt, hogy megkeressük a kikötőt, azon belül pedig azt a dokkot, ahonnan a városnéző hajó indul. Kedvesem találta interneten, fejenként £8 egy 45 perces hajós túra. A tájékoztató szerint 12 órakor indul egy túra, azt céloztuk meg. Nehéz dolgunk nem volt, az egész város nem nagy, kb. 28 000-en lakják. Volt egy nyomtatott várostérképünk, azt is kedvesem szedte le a netről. Úgy szeretem, hogy mindig ilyen felkészült. :) Mintegy 20 perces sétával elértük a partot, és hamarosan találtunk egy turistainformációs bódét. Itt rákérdeztünk a hajóútra. Az úriember útba is igazított minket, talán 5 perc sétára volt a Marina, ez a vitorlás és jachtkikötő, onnan indult a túra is. Vagyis indult volna, mert amikor odaértünk, mondták, hogy a kapitány jelenleg nincs itt, majd délután 4 órakor hajóznak ki először. Ok. Visszafelé informátorunk elnézést kért, neki erről nem szóltak.
Különösebben nem estünk kétségbe, elindultunk a part mentén és megkerestük az utat a fehér sziklákhoz. Maga Dover nem tartogat túl sok látnivalót az\ turisták számára, két dolog miatt érdemes ide látogatni, ezek a kastély és a fehér sziklák. Mi az utóbbit céloztuk meg első körben. Egy meredek, helyenként függőleges, több kilométer hosszú partvonalról van szó a város mindkét oldalán, amely helyenként több mint 100 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. A sziklák alapanyaga mészkő, ezért fehérek. A "kiépített" sétány a várostól keletre lévő sziklákon található. A kompkikötő mellett kell elindulni, lépcsők és gyalogút vezet felfelé. Senkit nem akarok elijeszteni, nem megmászhatatlan magasságról van szó, de ne lankás dombocskára készüljünk. A fennsíkra érve egy látogatóközponthoz érünk, itt lehet frissítőket venni, megpihenni egy kicsit a padon, és ami fontos, hosszú ideig itt lehet utoljára mosdót használni. A tényleges túra innen indul, végig a partvonal mentén, a sziklák tetején. Alattunk a kompkikötő, majd a tenger. Amikor mi voltunk ott, egész nap felhős volt az ég, de a látvány még így is lélegzet elállító volt, még szebb lehet, amikor a szikrázó napsütésben a mészkősziklák vakító fehérek. Hogy ki meddig megy el, egyéni döntés kérdése, a végcél a bő 2 mérföldre lévő világítótorony lehet. A 19. században ez segített a hajózóknak megtalálni a kikötőt, illetve átnavigálni a Doveri szoroson. Funkcióját mára átvették a fedélzeti GPS- és radarberendezések, így ma már nem üzemel, csak turistalátványosság.
A világítótoronynál láttuk, hogy van shuttle busz vissza a városba. Egy ideig gondolkodtunk, hogy rákérdezünk, de végül a séta mellett döntöttünk. Azonban nem a part menti ösvényen indultunk vissza, kissé beljebb egy valóban kiépített, jobb minőségű és síkabb vonalvezetésű úton indultunk el. Ezen könnyebben és gyorsabban megtettük az út nagyobbik részét. Igaz, a partvonalat és a sziklákat nem lehet látni innen, így csak visszafelé útra tudom javasolni. Egy ponton találkozik a part menti sétánnyal, innen megint két lehetőségünk van, vagy felmegyünk a felső úton a látogatóközpont felé, vagy ezt kihagyva az alsó teraszon haladunk megspórolva némi gyaloglást és emelkedőt. Mi ez utóbbit választottuk, és milyen jól tettük. Nyúlüregeket már előzőleg is láttunk szerte a fennsíkon, itt azonban végre néhány tapsifülest is megpillantottunk. Párom nyomban elindult, hogy levadássza őket, természetesen csak fényképezőgéppel. Igen, róla tudni kell, hogy imádja a nyuszikat. Igazából mindent, ami cuki és szőrös (ezért nem borotválkozom szabadnapokon. :P).
Az alsó teraszról közvetlenül nem lehet lejutni a városba vezető útra, egy helyen fel kell menni egy másik úthoz. Ez a néhány száz méteres szakasz az, ami miatt érdemes meggondolni, erre jöjjön-e az ember. Itt az út egy bevágásban halad a sziklafalon, mindössze másfél-két méter széles. Korlát nincs, mindkét oldalon függőleges sziklafal, jobbra felfelé, balra lefelé, több tíz méteres mélységben. Halált megvető bátorság nem kell, de tériszonyosoknak, szédülésre hajlamos embereknek nem javasolnám.
Rövidesen újra Doverben voltunk. Ekkor 5 óra már elmúlt, a hajókirándulást lekéstük, de e miatt nem izgattuk különösebben magunkat, eleve úgy indultunk el a sziklákhoz, hogy ha visszaérünk, visszaérünk, ha nem, akkor nem. Ekkor már több mint 15 kilométer volt a lábunkban, úgy döntöttünk a kastélyt ezúttal kihagyjuk, majd visszajövünk máskor. Aki mindent meg akar nézni egy nap, annak a világítótoronytól érdemes a shuttle busszal mennie, az érinti a kastélyt is, így belefér mind a kettő, és onnan lehet visszasétálni a városba. Doverről leginkább az jut eszembe, hogy kihalt. Már már olyan mint egy szellemváros, legalább is London után. Bezárt üzletek, bedeszkázott ablakok. Néztük az ingatlanközvetítők kirakatait, az ingatlan árak nagyon alacsonyak. Azért a pénzért, amiért Londonban külvárosi stúdiólakást lehet bérelni, ott 2-3 szobás sorházakat adnak ki saját kerttel. A vételárak is hasonlóan alakulnak. A városban az egyetlen komolyabb munkáltató a kikötő, amiből a kompkikötő bonyolítja le a legnagyobb forgalmat. A hajók még most is elég sűrűn forgolódnak Dover és Calais illetve Dunquierk között, de a forgalom a csatorna alagút megnyitása óta jócskán visszaesett, vasúti kompok például érthető módon ma már egyáltalán nincsenek.
Élmenyekkel gazdagon, kellemes fáradtsággal a tagjainkban szálltunk fel a South Eastern Londonba tartó vonatára. Az úton kifogtunk egy kisgyermekes párt, na ná, hogy a 1.5-2 éves gyermek végig hisztizte az utat, amit a szülők a vonat asztalkáján rögtönzött dobolással, illetve apuci énekléssel fejelt meg. Félre értés ne essék, nem a gyereket hibáztatom, hogy miért hisztizik. Nem várható el egy két évestől, hogy nyugodtan és csendben végigülje a két órás utat. De ha én ezt gyermektelenként felfogom, akkor talán a gyermekes szülőknek is gondolni kellene rá. Ha tudom, hogy délután egy két órás vonatút áll a család előtt, akkor mondjuk nem fektetem le a gyereket ebéd után, nem hagyom aludni, inkább kifárasztom. Szinte garantált, hogy a vonaton aludni fog. Na mindegy.
Érkezés Dover Priori Stationre.
A tengerpart háttérben a sziklákkal
Dover Marina
Különösebben nem estünk kétségbe, elindultunk a part mentén és megkerestük az utat a fehér sziklákhoz. Maga Dover nem tartogat túl sok látnivalót az\ turisták számára, két dolog miatt érdemes ide látogatni, ezek a kastély és a fehér sziklák. Mi az utóbbit céloztuk meg első körben. Egy meredek, helyenként függőleges, több kilométer hosszú partvonalról van szó a város mindkét oldalán, amely helyenként több mint 100 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. A sziklák alapanyaga mészkő, ezért fehérek. A "kiépített" sétány a várostól keletre lévő sziklákon található. A kompkikötő mellett kell elindulni, lépcsők és gyalogút vezet felfelé. Senkit nem akarok elijeszteni, nem megmászhatatlan magasságról van szó, de ne lankás dombocskára készüljünk. A fennsíkra érve egy látogatóközponthoz érünk, itt lehet frissítőket venni, megpihenni egy kicsit a padon, és ami fontos, hosszú ideig itt lehet utoljára mosdót használni. A tényleges túra innen indul, végig a partvonal mentén, a sziklák tetején. Alattunk a kompkikötő, majd a tenger. Amikor mi voltunk ott, egész nap felhős volt az ég, de a látvány még így is lélegzet elállító volt, még szebb lehet, amikor a szikrázó napsütésben a mészkősziklák vakító fehérek. Hogy ki meddig megy el, egyéni döntés kérdése, a végcél a bő 2 mérföldre lévő világítótorony lehet. A 19. században ez segített a hajózóknak megtalálni a kikötőt, illetve átnavigálni a Doveri szoroson. Funkcióját mára átvették a fedélzeti GPS- és radarberendezések, így ma már nem üzemel, csak turistalátványosság.
A kompkikoto
A világítótorony - funkcióját átvette a GPS és a radar
A világítótoronynál láttuk, hogy van shuttle busz vissza a városba. Egy ideig gondolkodtunk, hogy rákérdezünk, de végül a séta mellett döntöttünk. Azonban nem a part menti ösvényen indultunk vissza, kissé beljebb egy valóban kiépített, jobb minőségű és síkabb vonalvezetésű úton indultunk el. Ezen könnyebben és gyorsabban megtettük az út nagyobbik részét. Igaz, a partvonalat és a sziklákat nem lehet látni innen, így csak visszafelé útra tudom javasolni. Egy ponton találkozik a part menti sétánnyal, innen megint két lehetőségünk van, vagy felmegyünk a felső úton a látogatóközpont felé, vagy ezt kihagyva az alsó teraszon haladunk megspórolva némi gyaloglást és emelkedőt. Mi ez utóbbit választottuk, és milyen jól tettük. Nyúlüregeket már előzőleg is láttunk szerte a fennsíkon, itt azonban végre néhány tapsifülest is megpillantottunk. Párom nyomban elindult, hogy levadássza őket, természetesen csak fényképezőgéppel. Igen, róla tudni kell, hogy imádja a nyuszikat. Igazából mindent, ami cuki és szőrös (ezért nem borotválkozom szabadnapokon. :P).
Az alsó teraszról közvetlenül nem lehet lejutni a városba vezető útra, egy helyen fel kell menni egy másik úthoz. Ez a néhány száz méteres szakasz az, ami miatt érdemes meggondolni, erre jöjjön-e az ember. Itt az út egy bevágásban halad a sziklafalon, mindössze másfél-két méter széles. Korlát nincs, mindkét oldalon függőleges sziklafal, jobbra felfelé, balra lefelé, több tíz méteres mélységben. Halált megvető bátorság nem kell, de tériszonyosoknak, szédülésre hajlamos embereknek nem javasolnám.
Visszafelé a könnyebb utat választottuk
Párom, amint nyúlra "vadászik"
Rövidesen újra Doverben voltunk. Ekkor 5 óra már elmúlt, a hajókirándulást lekéstük, de e miatt nem izgattuk különösebben magunkat, eleve úgy indultunk el a sziklákhoz, hogy ha visszaérünk, visszaérünk, ha nem, akkor nem. Ekkor már több mint 15 kilométer volt a lábunkban, úgy döntöttünk a kastélyt ezúttal kihagyjuk, majd visszajövünk máskor. Aki mindent meg akar nézni egy nap, annak a világítótoronytól érdemes a shuttle busszal mennie, az érinti a kastélyt is, így belefér mind a kettő, és onnan lehet visszasétálni a városba. Doverről leginkább az jut eszembe, hogy kihalt. Már már olyan mint egy szellemváros, legalább is London után. Bezárt üzletek, bedeszkázott ablakok. Néztük az ingatlanközvetítők kirakatait, az ingatlan árak nagyon alacsonyak. Azért a pénzért, amiért Londonban külvárosi stúdiólakást lehet bérelni, ott 2-3 szobás sorházakat adnak ki saját kerttel. A vételárak is hasonlóan alakulnak. A városban az egyetlen komolyabb munkáltató a kikötő, amiből a kompkikötő bonyolítja le a legnagyobb forgalmat. A hajók még most is elég sűrűn forgolódnak Dover és Calais illetve Dunquierk között, de a forgalom a csatorna alagút megnyitása óta jócskán visszaesett, vasúti kompok például érthető módon ma már egyáltalán nincsenek.
Élmenyekkel gazdagon, kellemes fáradtsággal a tagjainkban szálltunk fel a South Eastern Londonba tartó vonatára. Az úton kifogtunk egy kisgyermekes párt, na ná, hogy a 1.5-2 éves gyermek végig hisztizte az utat, amit a szülők a vonat asztalkáján rögtönzött dobolással, illetve apuci énekléssel fejelt meg. Félre értés ne essék, nem a gyereket hibáztatom, hogy miért hisztizik. Nem várható el egy két évestől, hogy nyugodtan és csendben végigülje a két órás utat. De ha én ezt gyermektelenként felfogom, akkor talán a gyermekes szülőknek is gondolni kellene rá. Ha tudom, hogy délután egy két órás vonatút áll a család előtt, akkor mondjuk nem fektetem le a gyereket ebéd után, nem hagyom aludni, inkább kifárasztom. Szinte garantált, hogy a vonaton aludni fog. Na mindegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése