Rochester

A nyár folyamán húgom és a barátja látogattak meg minket, és húgom egyik kívánsága volt, hogy menjünk el egy tipikus angol várba is. Bodiamnál kicsit közelebbi célpontot kerestem, így esett a választás Rochesterre. A városka Londontól keletre található, legegyszerűbben vonattal közelíthető meg. London Victoria pályaudvarról 45-60 perc az út, a jegy 16,60 fontba került egy főnek, oda-vissza. Bodiammal ellentétben ez a város központjában található, az állomásról gyalog 10-15 perc alatt lehet megközelíteni. Végig szépen ki van táblázva, így nehéz eltéveszteni az irányt.

A kastélynak tágas udvara van, a körülötte épített fal ugyan hiányos, de vonalvezetése jól kivehető. Mi elsőként az épülettől legtávolabb eső, észak-nyugati bástyához mentünk. Ennek a funkciója rögtön világossá válik, amint lepillantunk róla. Rochester a Medway folyó partján fekszik, ami itt, közel a torkolathoz, 2-300 méteres szélességet is elér. A római időktől kezdve állandó átkelő volt itt a folyón, a kastély és az azt körülvevő erődítés pedig az átkelő ellenőrzésére létesült. Az észak-nyugati bástyáról ma is kitűnő rálátás nyílik a hidra, illetve hidakra, mert a közúti átkelő mellett ma egy vasúti híd is van. Rövid nézelődés után a fal mentén elindultunk, hogy a várkastélyt is felfedezzük. A belépőt a bejáratnál lehet megváltani, felnőtteknek £5,80, gyermekeknek £3,70, English Heritage tagoknak ingyenes. Maga a kastély, akárcsak Bodiam, romos állapotban maradt fenn, csak a főfalak állnak. Ez egy kicsit díszesebb kialakítású, a két épület között mintegy 300 év korkülönbség van, és ez meglátszik az építészeti stíluson. Körbejártuk az épületet, minden teremben rajzokkal szemléltették, hogyan nézett ki fénykorában, és rövid leírás is volt, mi volt az egyes helységek funkciója. Természetesen most is felmentünk a legmagasabb szintre, ahonnan kitűnő kilátás nyílt a szomszédos katedrálisra, Rochesterre és a környékre. Szerencsénkre szép napsütéses idő volt.

 Rochester kastélya

 Az átkelő, melynek őrzésére a kastély épült a 11. században.

 Mára csak a főfalak maradtak meg, de még így is számos érdekességet rejt a vár.

 Kilátás a tetőről.

 A kastély szomszédságában álló katedrális.

Szép, napsütés idő volt.

Húgomnak elmondása szerint nagyon tetszett a várkastély, és én sem csalódtam. Nehéz összehasonlítani Bodiammal, én ezt mondom, egyszer mindkettőt érdemes megnézni, de Rochester egyértelműen jobban megközelíthető Londonból.

A kastélytól lesétáltunk a folyópartra, majd a belváros felé vettük az irányt. Azaz majdnem, előbb tettünk egy kis kitérőt. Mint említettem a közúti híd mellett van egy vasúti is. Gondoltam, milyen jó lenne pár fényképet csinálni egy vonatról itt. A baj csak az volt, hogy a vasúti híd egy gerinclemezes, alsó pályás híd, aminek a pályateste egy magasságban van a vele párhuzamos közúti híd pályatestével. Lefordítva, a híd oldala tömör acél, amitől a szomszédos közúti hídról nem látszanak a vonatok. Azt rögtön láttam, hogy magán a hídon  áthaladó vonatot nem tudok fényképezni, de a hídfőnél elcsíphetek egy a hídra épen feljáró szerelvényt. Ehhez csak a híd korlátjára kellett felállnom. Képzelhetitek a képet, amint állok a hídkorláton kezemben fényképezőgéppel, várom a vonatot, húgom és a párja pedig várnak lent a járdán. Azon izgultam, hogy jöjjön már egy vonat, mert ha valaki azt hiszi ugrani akarok, és kihívja a rendőröket, tuti nem úszom meg bírság nélkül. Szerencsére a vonat jött, a fénykép elkészült, mi pedig végre elindulhattunk felfedezni Rochestert. 

 A kastély a folyópartról nézve.

Végül sikerült lefotózni egy vonatot, sajnos a gerinclemez még így is kitakarta egy kicsit.

Végigsétáltunk a főutcán, ami nagyon hangulatos, helyenként sétálóutcává alakították. Út közben betértünk egy kocsmába, megittunk egy-egy pint sört, aztán folytattuk utunkat. Éppen elhagytuk a belvárost, amikor húgom szólt, hogy ő éhes, jó lenne enni valahol valamit. Az ő ötlete az volt, hogy menjünk vissza a főutcán, és majd beülünk valahova. Én nagy okosan mondtam, á ne menjünk vissza ugyanarra, meg egyébként is az messze van, legalább fél óra gyalog, menjünk le a kikötőbe, itt kell lennie nem messze, ott biztosan van valami étterem. Sajnos hallgattak rám. Az eredmény, egy óra gyaloglás után megérkeztünk a kikötőbe, ahol találtunk egy darab éttermet, ami zárva volt. Útközben találtunk egy darab fogadót, ami szintén zárva volt. Így végül felszálltunk egy buszra, ami visszavitt minket a főutcához, ahova eredetileg húgom javasolta , hogy menjünk, és ahova így nagyjából egy órával tartott tovább az út, mint a fél óra, amit én soknak tartottam. :)

Rochester főutcája.

 Útban a kikötő felé,

majd buszozás vissza a belvárosba.

Végül egy pubban megebédeltünk. A sok gyaloglásban elfáradtunk, ezért úgy döntöttünk, ennyi elég is volt aznapra. Kora estére érkeztünk meg Victoria pályaudvarra.

Kasélyok - Bodiam

Bár nem a Loire völgyében vagyunk, kastélyokból azért jutott ide is. Igaz, amiket mi megnéztünk a nyáron, azok nem száz szobás paloták, hanem kisebb erősségek, kettő közülük romos állapotban. Ugyan egyikben sem laknék szívesen, mert meglehetősen huzatosak, de kirándulóhelynek tökéletesek voltak.

Egy tavaszi napon London Victoria pályaudvar felé vettük az irányt a reggeli napsütésben. Innen indult a vonatunk Hastingsbe, ahol buszra szálltunk. Ez a kastély egy kis település külterületén található. Több módon is megközelíthető Londonból, ahogy mi mentünk az nem a legrövidebb, de mindenképpen a legköltséghatékonyabb megoldás. A buszok Hastings vasútállomásról indulnak, ahova Londonból Victoria, Charing Cross vagy London Bridge pályaudvarokról juthatunk el közvetlenül. A vonatjegy ára oda-vissza egy főre, csúcsidőn kívül 30-35 font között volt, attól függően, honnan indul a vonat, az út 1,5-2 óra. A buszok Hastingsből a vasútállomás elöl indulnak. A 349-es busszal kell menni, ami jó fél órás út után a kastély bejáratánál tesz le, viszont a buszok csak 2 óránként indulnak (vasárnap 3 óránként), így érdemes olyan vonatot választani,a mihez van csatlakozás. Az utolsó busz 17:53-kor indul a kastélytól (vasárnap 17:01), ezt vegyük figyelembe! Egy menettérti buszjegy ára 3 font körül volt. Hastings nem a legközelebbi vasútállomás, Robertsbridge jóval közelebb van, innen azonban nincs buszközlekedés a kastélyhoz. Az állomástól 5 mérföldes sétával érhető el Bodiam, vagy taxival lehet eljutni oda, de ezt előre le kell foglalni, mert Robertsbridge egy kis falu, nincs taxiállomása. Ide Charing Cross-ról vagy London Bridge-ről vannak közvetlen vonatok. A harmadik lehetőség még körülményesebb, de kétség kívül nagyon stílusos. Létezik egy gőzvontatású, az országos hálózattól független kisvasút. Ennek egyik végállomása a kastélytól néhány száz méterre van.A vonatra Tenterdenben lehet felszállni, ide Ashfordból busszal lehet eljutni. Ashfordnak nagyon jó összeköttetése van vasúton Londonnal, Victoria, Charing Cross, London Bridge és St.Pancras International pályaudvarokról egyaránt van közvetlen összeköttetés. Innen már nehezebb összehangolni a járatok indulását, különösen a kisvasút szezonális menetrendje miatt.

Hastings; Az autóbusz a vasútállomás előtti térről indul .

A Kent és East Sussex vasútvonal, egy az országos hálózattól független műemlékvasút végállomása a kastély közelében.

Magát a kastélyt már a buszról meg lehet pillantani, ha a jobb oldalra ülünk. Az épület tipikus középkori várra emlékeztet. Kis tavacska és egy liget veszi körül. Mi először kívülről jártuk körbe. Rengeteg kacsa és egyéb vízimadár él itt, a tóban pedig halak úszkálnak. A kastély északi oldalán, egy különálló épületben lehet megvenni a belépőt, ami fejenként £7.40 felnőtteknek és £3,70 gyermekeknek, National Trust tagoknak pedig ingyenes. Ezen az oldalon van az egyetlen éppen maradt bejárat is, bár már ehhez is új hidat építettek. A kapun belépve a várudvarban találjuk magunkat, innen indulhatunk felfedezni az épületet, illetve ami maradt belőle. Berendezve nincsenek a helyiségek, csak csupasz falak állnak, de kapunk egy részletes tájékoztatást, melyik szoba mire szolgált a várkastély fénykorában. Rögtön az elején van egy makett is a bemutatja, hogy nézett ki egykor az épület, illetve végignézhetünk egy filmet a hely történetéről. Bodiamot egy angol lovag építtette a 14. században, aki a 100 éves háborúban vitézkedett, és a királytól elismerésül megkapta ezt a birtokot. A vár nem csak rezidenciának, hanem erődítménynek is épült, abban az időben, amikor egy francia megszállás nagyon is lehetséges veszély volt. Ez azonban végül soha nem történt meg, a várkastély pedig megmaradt a lovagkori angol erődépítés egyik tipikus példájaként. A termeken és csigalépcsőkön végigsétálva végül feljutottunk a sarokbástyák tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a környékre. Kora délután volt, amikor kiléptünk a kastély kapuján. Mivel már éhesek voltunk, egy rögtönzött piknik keretében elfogyasztottuk a magunkkal hozott ételt, majd élveztük egy kicsit a napsütést. Kifelé még megálltunk egy érdekes építménynél, ami a vár előtt található. Én először szivattyúháznak vagy más vízügyi létesítménynek gondoltam, de közelebbről megnézve, kiderült, hogy egy bunker. A második világháború idején építették, amikor Anglia megszállása megint valós veszély volt. Akárcsak 600 évvel korábban, az invázió elmaradt, és a hasonló bunkereket a legtöbb helyen elbontották, itt azonban megőrizték a vár mellett, ami egy másik korban, de ugyanabból a célból épült; elhárítani egy ellenséges inváziót.

A kastélyt már az útról lehet látni.

 Abban az épületben lehet megvenni a belépőjegyeket.

 A Bodiam Castle bejárata.

 Az épület romos állapotban maradt meg.

 Kedvesemmel a folyosók labirintusában. (Na jó, egyáltalán nem volt labirintus, sőt, nagyon is szimmetrikus, szabályos épületről van szó.)

 Csigalépcsők vezetnek fel a bástyákra.

 Föntről pedig jó kilátás nyílik a környékre. Jellemző kép; a tóban és környékén kacsák mindenhol. Ezek tényleg világuralomra törnek. :)

 Délután a vár mellett piknikeztünk.

 Először vízügyi létesítménynek gondoltam,

 de kiderült, hogy II. vh.-s bunker.

Végül az utolsó lehetséges buszjárattal Hastings felé indultunk. Az állomáson pont annyi időnk volt, hogy vegyünk egy kis nasit meg innivalót az útra, és már indult is a vonatunk Londonba.

"This is the Southern service the London Victoria" - Vonatunk, amivel London Victoriara mentünk.

Megkésett élménybeszámolók

Lám megint eltűntem egy fél évre, de maroknyi olvasótáborom lassan hozzászokhat ehhez. :) Magyarázkodhatnék, de főleg a lustaság volt az oka annak, hogy nem írtam, meg talán az is, hogy fantasztikus nyarunk és őszünk volt itt Angliában, hihetetlenül szép idő, sok napsütés. Ilyen időben meg az ember szívesebben tölti minden lehetséges szabadidejét kint a várost vagy éppen a vidéket járva, mint a számítógép előtt ülve.

 Csodálatos időnk volt nyáron.

Aztán volt még néhány változás az életünkben is, például gyarapodott a család. Nem, gyerekünk nem lett, örökbe fogadtunk azonban egy négy lábút, aki bár korántsem gyermek, ugyanolyan cuki és néha ugyanolyan neveletlen. Labradornak álcázza magát, de valójában egy egyesített komposztáló és konyhamalac; gyakorlatilag mindent ami organikus képes evés címszó alatt eltüntetni a nap bármely szakában és ha hagynánk, korlátlan mennyiségben. Neki ugyan blogja (még) nincs, de van egy saját fóruma, ha valaki szeretne többet megtudni róla, kattintson ide.

 Lord, a Labrador.

A másik nagy esemény az, hogy munkahelyet váltok. 9 év után hagyom ott a Four Seasons-t. Családomban nem mindenki ért egyet a döntéssel, és sokan csodálkoznak miért kezdek el valami teljesen mást, vágok bele valami újba. Nos, előfordul, hogy az ember a krisztusi kor betöltése táján jön rá, hogy amit eddig csinált, az nem érdekli, is valami mással szeretne foglalkozni. Ha már nem örömmel megy be a munkahelyére, ha nincs jövőképe az adott cégnél, de még csak az adott szakmában sem, akkor ideje váltani. Én már egy ideje nem élveztem amit csinálok, ugyanakkor előrébb lépni sem szerettem volna, mert  vezetői feladatok sem voltak vonzóak. Változtatni kellett, ezt tudtam. Eltartott egy ideig, mire kitaláltam mit is szeretnék, aztán még meg is kellett találni a megfelelő munkát és nem utolsó sorban fel is kellett, hogy vegyenek. Jelentem, úgy tűnik, minden sikerült, november 30.-a az utolsó napom a Four Seasons Hotel Park Lane-ben, és két napra rá már kezdem is építgetni az új karrieremet a South West Train-nél. Vasutas leszek, egész pontosan Rail Operator, ami gyakorlatilag állomási ügyfélszolgálati munkatárs, legalább is valahogy így hangzana szépen magyarul. MÁV-on nevelkedett magyaroknak ez furcsa lehet, mármint, hogy állomás, meg ügyfélszolgálat, hiszen ott jobbára jó, ha a jegypénztárban vagy az információban van valaki, aki tud (és hajlandó) segíteni. Itt viszont az utas az első, verseny van, egy-egy üzemeltetési koncessziót 7-10 évre kapnak meg a vasúttársaságok, a teljesítményüket, így az utaselégedettséget is folyamatosan mérik, és ha az elvárt szint alatt maradnak milliós (fontban) nagyságrendű büntetésekre számíthatnak, illetve ki is zárhatják őket a pályázók közül a következő közbeszerzési eljáráson, amikor odaítélik az üzemeltetési jogot. Ilyen verseny szituációban érthető, hogy minden társaság elégedett utasokat akar, mosolygós, segítőkész alkalmazottakat az állomásokon, peronokon, nem pedig monopolhelyzetét kihasználva tojik az egészre, mondván, "ha utazni akar a paraszt, akkor kussoljon, mi voltunk vagyunk, leszünk, más választása nincsen."

Az új munkahelyem, Clapham Junction vasútállomás.

Persze a dolog nem ennyire egyszerű, hosszas oldalakat tudnék még teleírni a brit vasút működéséről, a privatizált vasút előnyeiről és hátrányairól, de ez a blog nem erről szól, hanem kirándulásokról. Azokból pedig akadt bőven, hála a kitűnő időjárásnak. Még tavasszal voltam egy vonatos kiruccanáson (érthető módon páromnak egy Class 156-os DMU (Diesel Multiple Unit, dízel meghajtású motorvonat) vagy egy váltókörzet nem akkora élmény, mint nekem, így ő ezt kihagyta). Erről nem fogok bejegyzést írni, egyrészt mert tudom, nem mindenkit érdekel a Liverpool-Manchester vonal története, másrészt, mert az anyagból megjelent egy cikk az egyik online közlekedési magazinban, így aki kíváncsi rá, ott elolvashatja. Kedvesemmel is sok helyre eljutottunk, megnéztünk néhány kastélyt, illetve húgom is itt volt a barátjával, velők pedig Londont jártuk be. Alig egy hónapja pedig én jártam Magyarországon. Van tehát mit bepótolnom, és mindjárt neki is látok. Előtte azonban rövid szünet, mert Lordot (a Labrador álcába bújt zabagép) leviszem sétálni.

Újabb probléma a blog körül

Sajnos úgy néz ki a technikai jellegű probléma, miszerint nem tudok képet feltölteni nem átmenti volt, hanem állandósult. Azóta többször próbáltam, eredménytelenül. Technikai támogatást hiába kérnék a bloggertől,  a hiba nem náluk van, mert kedvesem Macjéről működik. Hogy a Windows, a Firefox készítői, alkottak-e nagyot a legutóbbi frissítésükkel, verzió váltásukkal vagy valami más áll a háttérben, azt nem tudom. Én nem értek hozzá, csak felhasználója vagyok a számítógépnek, és nem is akarok küzdeni ezzel. Fizettem a számítógépért és az operációs rendszerért is, jogosan várnom el, hogy működjön. De bárkivel próbálok kapcsolatba lépni, mindenki a másikra mutogat. Elegem van az egész idióta bagázsból az Acerrel és a Microsofttal az élen, ezért is írtam, hogy legközelebb Mac-et veszek.

Ez azonban nem mostanában lesz, és, hogy addig milyen megoldást találok ki, azt még nem tudom. Több ötletem is támadt, mint például átvinni az egész blogot egy másik szolgáltatóhoz. Ez egyrészt nagy munka, másrészt új kezelőfelületet kellene megszokni. Továbbá mi a garancia, hogy a következő frissítéskor nem száll el az is? Ez az állandó frissítés mánia is érthetetlen számomra a Windowsnál meg az alá írt programoknál. Komolyan, nincs olyan nap, hogy a Windows, a Firefox, a flash palyer vagy valami más ne töltene le és telepítene új frissítést vagy új verziót. Miért nem lehet egy programot egyszer megírni normálisan? Mellesleg Kedvesem Macjénél ezt sem látom, egyszer néhány éve feltette az operációs rendszert azóta stabilan fut. A költözést tehát elvetettem.

Másik lehetőség, kipróbálni egy másik böngészőt. Explorert meg sem próbálom, ha elindul már az egy csoda. Lehet hogy megpróbálom a Safarit, az legalább Apple termék. Bár a flickernél az sem segített. Ja, mert persze az sem működik, ha megpróbálok belépni a Firefox összeomlik. A Safarival "csak" képeket nem tudok feltölteni, ami elég kellemetlen egy online fényképalbumnál. Illetve tudok, egyesével, hát köszi, inkább nem. Szóval ehhez sem fűzök túl sok reményt.

Tudom, telepítsem újra a Windowst, az segíteni szokott. Engem meg nem érdekel. Fizettem ezért az operációs rendszerért nem is keveset, szóval nem fogadom el, hogy csak úgy működik, ha időnként újra telepítem. Elmehet az egész tetves Microsoft fejlesztői csapat az útszélén testét pénzért áruló nő nemű felmenőjébe. Csinálják meg úgy, hogy működjön, vagy adják vissza a programozói végzettségüket és menjenek szart lapátolni a trágyadombra. Ha kérhetem, senki ne mondja, hogy nem lehet úgy megírni a programot, mert az Apple mérnökeinek sikerül. Mellesleg, nincs egy külső merevlemezem, hogy azt a nagyságrendileg 100 Gb adatot elpakoljam, amit nem szeretnék elveszíteni, amikor újraformázom a gép merevlemezét.

Egyenlőre tehát nincs megoldás és ezért nincsenek újabb bejegyzések, beszámolók sem. Kérek még egy kis türelmet, hátha sikerül valahogy megoldani a problémát. Ha nem, akkor is jönnek majd az írások, csak képek nélkül. Esetleg majd szépen megkérem Kedvesemet, had töltsem fel őket az ő gépéről. Aztán egyre inkább úgy tűnik, jövőre elkerülhetetlen lesz egy Mac beszerzése. Akkor aztán kivágom ezt a fostalicskát és soha többet semmilyen Microsoft terméket nem fogok venni. Nálam egy életre lejáratták magukat.

Frissítés; A Safari ezúttal megoldotta a problémát, igaz csak egyesével, de tudok képeket feltölteni. Ennek ellenére semmivel sem vagyok kevésbé bosszús, és a tény, hogy a Windows alatt is csak egy Apple termék használatával vagyok képes normálisan blogot írni, csak megerősített elhatározásomban.

Alexandra Park

Nem, ez nem a kastély, amit az előző posztban beharangoztam. Oda még nem jutottunk el. Össze kell egyeztetni, hogy mindketten szabadnaposak legyünk, és napsütéses idő kell hozzá, ez pedig eddig nem sikerült.  Ugyan szerencsére legalább egy közös szabadnapunk minden héten volt az utóbbi hetekben, de az időjárás még nem volt olyan meggyőző, inkább változóan felhős és szeles volt, mind tartósan napos és meleg. Voltak nagyon szép napok, de azokon természetesen dolgoztunk.

Így a várost még nem hagytuk el, de célba vettük Észak Londont, pontosabban az Alexandra Parkot. A kiránduláson és a szép időn túl minket elsősorban a szarvasok csábítottak oda. Sok egyéb látnivaló mellett szarvasokat is ígértek a honlapon. Így reggeli után elindultunk, az út bő  egy óra volt, először kicsit buszoztunk, majd a Piccadilly line-t használva elmentünk Wood Green-ig, ahonnan még pár megállót mentünk busszal. A város méreteit jól mutatja, hogy bár több mint egy órát utaztunk még koránt sem voltunk a város szélén, Wood Green a 3. zónában van, összesen pedig 9 zóna létezik...

A buszról leszállva először a domboldalból elénk táruló panoráma nyűgözött le. Készítettünk néhány fényképet a városról, amit ebből a szemszögből ezelőtt még nem láttunk, majd elindultunk megkeresni a szarvasokat. Rövid séta után meg is találtuk őket, nem volt nehéz, mivel gyakorlatilag minden útelágazásnál, hú ez veszélyes szó, miniszterelnök is bukott már bele ebbe, kitáblázták, hogy "szarvasok arra". Ez a rész egy kicsit csalódás volt. Az állatok egy elkerített részen legelésztek békésen. Illetve, legelésztek volna, ha nem lettek volna még arra is lusták. Így csak feküdtek, természetesen a kerítés bárki által megközelíthető szakaszától mértanilag legtávolabb eső ponton. Néha odanéztek körülbelül olyan fejjel, hogy "na néé' má', megin' két bamba turista, fotóznak mint aki nem látod még barna szarvast, én fel nem állok, kaját úgysem adnak, mer' ki van írva, hogy nem lehet minket etetni."

A szarvasles után a csónakázótavat vettük célba. Hangulatos tavacska a londoni vízpartok elengedhetetlen kellékeivel, vagyis galambok, kacsák és más, azonosítatlan vízimadarak.

A park egy palota, az Alexandra Palace köré épült. Az épületet a 19. században építették és kezdetektől fogva közösségi célokat szolgál. Van benne színház, kiállítóterem, műjégpálya, illetve itt épült fel a BBC egyik adóállomása, amelyből a rádióadó torony még ma is üzemel. Nevét Alexandra hercegnőről kapta, a Victoria királynőt a trónon követő VII. Edward király feleségéről. Az épület homlokzatának egy része éppen felújítás  alatt volt amikor ott jártunk, de a már elkészült részeken megmutatkozik a palota szépsége. Ne áruljátok el Őfelségének, de nekem személy szerint jobban tetszett mint a Buckingham Palace.

A palotától nem messze felfedeztünk még egy kertészeti boltot is, amely most még nem aktuális, mivel még egy teraszunk sincs. Viszont ha egyszer kiköltözünk egy kertes házba, ami ha nem is a rövidtávú, de a hosszútávú terveink között azért szerepel, biztosan vissza fogunk menni, mert nagyon jó kínálatuk van, nagyon jó árakon.

Visszasétáltunk a buszmegállóhoz, és mivel még elég szép idő volt, egy rögtönzött piknik mellett döntöttünk, ami abból állt, hogy visszabuszoztunk Wood Green Station-höz, egy arab árusnál vettünk két kebbab rollt, majd visszamentünk a parkba és elfogyasztottuk az ebédet. Finom volt, csak egy kicsit fűszeres. Ezt konkrétan úgy kell érteni, hogy kedvesem, aki hangsúlyozottan nem csípőset kért kapta az enyhén csípőset. Én még jobban jártam, mert én chili szószt és paprikát is kértem bele.  A chili szósz szerintem tömény kapszaicin kivonat volt, a zöldpaprika pedig jalapenho...

UI: Szerettem volna képeket is feltölteni, de a blogger szarakodik az én gépemen, nem lehet képet feltölteni. Sajnos a flicker szintén szar, oda sem tudom feltölteni. Így mindenki hunyja be szépen a szemét és képzelje el. :) Szeretünk Microszar, merthogy Kedvesem MacBookján mindkettő működik. Soha többet Windows, mostmár tényleg, a következő gépen MacBook lesz, nem érdekel hogy 3x annyiba kerül.

UI frissítés; Mint látható, végül sikerült a képfeltöltés, a Safari böngészőt használva. Halkan jegyzem meg a Safari Apple termék...

Itt a tavasz

Idén a tél nagyon kitartó volt és nehezen adta át a helyét a tavasznak. Körülbelül egy hete azonban az állandó szürkeség eltűnt Anglia egéről és kisütött a nap. Ahogy az várható volt, a londoniak egyből megszállták a parkokat. Egyik nap munka után kedvesemmel mi is ellátogattunk a Hyde Parkba. Hirtelen jött ötlet volt, ezúttal részemről. Egy órával korábban végeztem mint párom. Írtam neki egy üzenetet, hogy mi lenne, ha elmennénk mókust etetni. :) Beszereztem a szükséges mogyoró mennyiséget, és ha már ott voltam, magunknak is vettem egy kis harapnivalót. Chips volt a menü, éljen az egészséges életmód, innivalónak pedig narancslevet választottam. Aztán lefeküdtem a lófej mellé a fűbe és vártam Őt. Nyugi, nem valami lómészáros szektás dologra kell gondolni, Trónok Harca rajongóknak most különösen beindulhatott a fantáziájuk, ha látták már az új évad 3. részét, a Marble Arch-nál van egy lófej szobor, attól nem messze vártam Páromra, aki bő fél óra múlva meg is érkezett. Elmentünk a Serpentine túlsó oldalára, mert a park keleti fele jelenleg "műveleti terület". A Park Lane felöli oldalt ugyanis éppen füvesítik. Az elmúlt bő egy évben ennek a résznek kijutott a jóból, Winter Wonderland kétszer és olimpiai rendezvények az egyéb kisebb eseményekről nem is beszélve, a sok tömegrendezvény pedig a fűnek nem tett jót. Ezért télen kicserélték a talaj felső rétegét, most pedig füvet telepítettek, így remélhetőleg nyárra már szép zöld lesz a park ezen része is, és főként nem lesz elkerítve. Hozzá tartozik a történethez, hogy itt, ha kiírják, ne lépj a fűre, az emberek nem is teszik, illetve a nappal lerakott gyepszőnyeget sem göngyölítik fel éjszaka... Rövid séta után leültünk egy padra "piknikezni", majd a mókusokat is megetettük természetesen. Egyszerűen nem lehet megunni, olyan viccesek, ahogy futkároznak fel alá, viszik, elássák a mogyorót.

Egy szó mint száz, én nagyon örülök a tavasznak, végre itt a kirándulós idő, amit már mindketten nagyon vártunk. Természetesen, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, sokat esik, ki kell fogni a jó időt és összeegyeztetni, hogy mindketten ráérjünk, de azért nem lehetetlen. Néha jó magunk mögött hagyni Londont akár csak pár órára is. Sok hely van Angliában ahová el szeretnénk menni idén. Legközelebb egy kastélyt célzunk meg, remélhetőleg még ebben a hónapban, ami Londontól nagyjából egy órányi vonatozásra van, a következő beszámoló talán pont arról a kirándulásról szól majd.

Megszépült vasútállomás

Engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy örömteli hírt. Nem kell nagy dologra gondolni, egyszerűen annyi történt, hogy megújult az állomásunk. Na jó, valójában az állomás természetesen a Network Rail-lé, de mivel igen közel esik hozzánk, így nap mint nap látjuk és gyakran használjuk is, egy kicsit magunkénak érezzük. Én mindenképpen, de gyanítom, párom fantáziáját jobban megmozgatja az állomással szomszédos kutyus menhely. :) Ezt a posztot tehát a Battersea Park vasútállomásnak szentelem, röviden elmesélek róla néhány dolgot, és mellékelek pár képet is.

A London Brighton and South Coast Railway 1867 május 1.-jén nyitotta meg új, magas vezetésű vonalát a térségben, ennek részeként készült el ez az állomás is, amit ekkor még York Road-nak hívtak. A ma is használatos Battersea Park Station nevet 18 évvel később kapta. Az állomás mindkét bejárata a Battersea Park Roadról nyílik, ugyanabba az előcsarnokba vezetnek. A bejáratok között helyezték el a jegypénztárat illetve a jegyautomatákat. A tetőszerkezetet dekoratív oszlopok tartják, az üvegtetőn keresztül nappal természetes fény világítja meg a helyiséget. Az oszlopsor vonaléban helyezték el a beléptető kapukat. A nem túl tágas helyiségből lépcső vezet fel a jobbára aszfalt burkolatú magas peronokhoz. Az egyes vágány peronja rövidebb a többinél, fedett, és egyedisége, hogy teljes egészében fából épült. A 2. és 3. vágányok közötti peron részben fedett, míg a 4. és 5. vágányokat kiszolgálón esőbeállók vannak. Természetesen az egész állomáson biztonsági kamerás megfigyelőrendszer és elektronikus, audió vizuális utastájékoztató rendszer működik. 

Az állomás homlokzata

Az előcsarnokot a beléptetőkapuk osztják ketté.

A vágányokhoz lépcsőn lehet feljutni.

Az állomás mind a 6 vágánya átmenő, 4 a Brighton Mainline, 2 az Inner South London line része. Bár 5 vágány is rendelkezik utasperonnal, csak kettőn zajlik rendszeres személyforgalom, a 3.-on és a 4.-en, illetve kivételes alkalmakkor az 5.-en. Az 1. és 2. vágányok a dél londoni körvasút vágányai,  2012. december 8.-áig ezeken is rendszeres személyforgalom zajlott, de mióta a London Overground üzemelteti a vonalat, ezek a vonatok Clapham Junmction-re mennek és Battersea Parkot nem érintik többé. A 3. és a 4. vágány a Brighton-i fővonal "lassú" vágányai, az ezeken közlekedő vonatok nagy része megáll az állomáson. A 3.-ról a dél-londoni, illetve a várostól délre lévő vidéki végállomásokra közlekedő vonatokra, míg a 4.-ről a Victoria fejpályaudvarra tartó járatokra lehet felszállni. Az 5. és 6. vágányok a fővonal "gyors" vágányai, az ezeken haladó szerelvények rendszerint csak elsuhannak az állomás mellett.

 Az állomás bejárata a kezdőpont, London Victoria felé nézve.

Az állomás a végpont felé, balra a dél londoni belső körvasút (Inner South London Line), jobbra a Brighton-i fővonal (Brighton Mainline)

 

 Az első és a második vágányon ma már nincs menetrend szerinti személyforgalom.

 

London Victoriára tartó vonat érkezik a negyedik vágányra.

A Class 377-es csak keresztülrobog az állomáson a fővonal "gyors" pályáján.

Az állomást a Southern vasúttársaság üzemelteti, ők végzik a személyszállítást a Brighton Mainline-on. Az állomás az elmúlt két év során esett át teljes felújításon, mely a műemléki védettséget élvező épületet érintette leginkább. Megújult a homlokzat, a tetőszerkezet, az épület új szigetelést is kapott. Az oszlopokat, berakásokat, vakolatdíszeket is felújították, akárcsak a kovácsoltvas korlátokat. Az festés során az állomáson diszkréten, de uralkodóvá vált az üzemeltető vasúttársaság zöld színvilága. Összességében, nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel, és örülök, hogy megszépült az állomásunk.

A zöld szín diszkréten, de uralkodó lett az állomáson.

Holland Park

Nem, nem a tulipánok, fapapucsok, szélmalmok, füves cigik földjére mentünk, csak a szomszéd borough-ba. Történt, hogy egy megbetegedésnek köszönhetően nekem szerdán is be kellett mennem dolgozni, így viszont pénteken szabad voltam, és hetek óta először, ez egybeesett Kedvesem szabadnapjával. Már előző nap is beszéltük, hogy el kellene menni valamerre, ő is szívesen kimozdulna. Rásegített a dologra, hogy hét ágra sütött a nap és 39 fok volt. Apró szépséghiba, hogy Fahrenheitben, ami 4 Celsius foknak felel meg.  Messzire ezért sem akartunk menni, meg azért sem, mert ugye délután 5 óra körül már sötét van. Így reggeli után lázas keresgélésbe kezdtünk a kirándulóhelyet illetően, végül Párom javaslatára a Holland Parkot vettük célba. A 452-es busszal körülbelül fél óra volt az út. Elsőre teljesen átlagos londoni park benyomását keltette, rejtett kincseit csak később fedeztük fel. 

A déli bejárattól nem messze egy épületegyüttes romjait találtuk meg, ez volt a Holland ház, egy 17. században épült kúria, amelyet a második világháborúban a Luftwaffe navigációs hibából kifolyólag tévedésből lebombázott, így mára csak egyetlen szárnya maradt meg, a többi csak rom. A ház körül gondozott kertek vannak, nagyon hangulatos az egész, bár nyilván tavasszal az igazi, amikor minden virágzik. A romoktól északra is több érdekességet találtunk, egy elkerített részen például pávák illegették magukat. Nagyon kellemes külsejű állatok, de közel inkább nem mentem, mert elég furcsán viselkednek időnként. Az egyik folyamatosan méregetett, és időnként nagyra nyitotta a csőrét. Nem voltam biztos benne, hogy csak ásít, vagy ez valamiféle kihívás, mert mondjuk szemetet vetett Páromra. Aztán a romok tetején is megláttam egyet közülük, ekkor realizáltam, hogy bakker ez nem strucc, repülni is tud. Mondtam is Kedvesemnek, hogy inkább menjünk a japán kerthez, mert én már nagyon kíváncsi vagyok rá. :) 

 

Ez volt a következő állomása sétánknak. Hangulatos kert tavacskával, halakkal, akik a hideg vízben annyira le voltak lassulva, hogy azt hittük elpusztultak, meg vízeséssel. Úgy látszik nem csak minket ragadott el a hely, két csúnyácska, de legalább erőteljesen kisminkelt angol hölgy a legkülönbözőbb beállításokkal és pozíciókban fényképezgette egymást. Mondtam Páromnak nagy okosan, hogy biztos portfóliót csinálnak, ő meg mondta, hogy egy darab kompakt fényképezőgéppel nem valószínű. Tovább folytattuk utunkat észak felé, mert a Wildelife Pondot és a fekete nyuszikat még nem láttuk. Kedvesem valahol azt olvasta, hogy fekete nyuszik is vannak a parkban. Őket végül nem sikerült megtalálni, a Wildelife Pondról, ami vadvilág tavacskát jelentene, kiderült hogy egy nagyobb pocsolya 2 kacsával és az elengedhetetlen London madárral.

Összességében nagyon kellemes kiruccanás volt. A Holland Park nyilván tavasszal a legszebb, meg is beszéltük, hogy majd visszamegyünk rügyfakadáskor. Hazafelé a Kensington High Streeten betértünk egy kávézóba egy sütire meg némi meleg italra.