Holland Park

Nem, nem a tulipánok, fapapucsok, szélmalmok, füves cigik földjére mentünk, csak a szomszéd borough-ba. Történt, hogy egy megbetegedésnek köszönhetően nekem szerdán is be kellett mennem dolgozni, így viszont pénteken szabad voltam, és hetek óta először, ez egybeesett Kedvesem szabadnapjával. Már előző nap is beszéltük, hogy el kellene menni valamerre, ő is szívesen kimozdulna. Rásegített a dologra, hogy hét ágra sütött a nap és 39 fok volt. Apró szépséghiba, hogy Fahrenheitben, ami 4 Celsius foknak felel meg.  Messzire ezért sem akartunk menni, meg azért sem, mert ugye délután 5 óra körül már sötét van. Így reggeli után lázas keresgélésbe kezdtünk a kirándulóhelyet illetően, végül Párom javaslatára a Holland Parkot vettük célba. A 452-es busszal körülbelül fél óra volt az út. Elsőre teljesen átlagos londoni park benyomását keltette, rejtett kincseit csak később fedeztük fel. 

A déli bejárattól nem messze egy épületegyüttes romjait találtuk meg, ez volt a Holland ház, egy 17. században épült kúria, amelyet a második világháborúban a Luftwaffe navigációs hibából kifolyólag tévedésből lebombázott, így mára csak egyetlen szárnya maradt meg, a többi csak rom. A ház körül gondozott kertek vannak, nagyon hangulatos az egész, bár nyilván tavasszal az igazi, amikor minden virágzik. A romoktól északra is több érdekességet találtunk, egy elkerített részen például pávák illegették magukat. Nagyon kellemes külsejű állatok, de közel inkább nem mentem, mert elég furcsán viselkednek időnként. Az egyik folyamatosan méregetett, és időnként nagyra nyitotta a csőrét. Nem voltam biztos benne, hogy csak ásít, vagy ez valamiféle kihívás, mert mondjuk szemetet vetett Páromra. Aztán a romok tetején is megláttam egyet közülük, ekkor realizáltam, hogy bakker ez nem strucc, repülni is tud. Mondtam is Kedvesemnek, hogy inkább menjünk a japán kerthez, mert én már nagyon kíváncsi vagyok rá. :) 

 

Ez volt a következő állomása sétánknak. Hangulatos kert tavacskával, halakkal, akik a hideg vízben annyira le voltak lassulva, hogy azt hittük elpusztultak, meg vízeséssel. Úgy látszik nem csak minket ragadott el a hely, két csúnyácska, de legalább erőteljesen kisminkelt angol hölgy a legkülönbözőbb beállításokkal és pozíciókban fényképezgette egymást. Mondtam Páromnak nagy okosan, hogy biztos portfóliót csinálnak, ő meg mondta, hogy egy darab kompakt fényképezőgéppel nem valószínű. Tovább folytattuk utunkat észak felé, mert a Wildelife Pondot és a fekete nyuszikat még nem láttuk. Kedvesem valahol azt olvasta, hogy fekete nyuszik is vannak a parkban. Őket végül nem sikerült megtalálni, a Wildelife Pondról, ami vadvilág tavacskát jelentene, kiderült hogy egy nagyobb pocsolya 2 kacsával és az elengedhetetlen London madárral.

Összességében nagyon kellemes kiruccanás volt. A Holland Park nyilván tavasszal a legszebb, meg is beszéltük, hogy majd visszamegyünk rügyfakadáskor. Hazafelé a Kensington High Streeten betértünk egy kávézóba egy sütire meg némi meleg italra.

Kiruccanás Nyugat Londonba

Nem szeretem a telet. Abban semmi új nincs, hogy esik, Londonban a szélhez is hozzászokik az ember. A hideg ellen is fel tudok öltözni, de amivel nem tudok mit kezdeni, az a nappalok hossza. Szülővárosom, Dunaújváros, a 47. szélességi körön fekszik, London az 51.-en. Tudjátok mennyit jelent az a 4 fok különbség? Nagyjából egy órát, ennyivel rövidebbek a nappalok télen, és ennyivel hosszabbak nyáron, mint Magyarországon. Ezért nem nagyon járunk el télen sehová, mire odaér az ember és körülnézne, szó szerint lemegy a nap. Pedig a séta, új helyek felfedezése nekem lételemem. Nem kell feltétlenül valami divatos turistalátványossághoz elzarándokolnom, egy teljesen átlagos helyen egy teljesen átlagos kiruccanás is megteszi. Ezek a séták általában minden előzetes terv nélkül, hirtelen elhatározásból kerekednek ki. Sokszor csináltam például azt, hogy felültem az első buszra ami jött, és elmentem vele a végállomásig, majd onnan megpróbáltam gyalog hazatalálni. Nehezítésként nem volt nálam térkép, könnyítésként viszont mindig olyan helyen laktam, ahol állt egy meghatározó épület, ami már mérföldekről látható volt, így ha azt megpillantottam, már könnyű volt megtalálni a helyes irányt. Wembley-ben a  stadion volt ilyen, Battersea-ben pedig az erőmű az útjelzőm. Általában sikerült ez a hazamenetel, persze volt olyan, hogy kicsit távolabb kirándultam, ekkor csaltam a végén, és busszal vagy vonattal mentem haza. Az egyetlen komoly eltévedésem 2011. őszén volt, amikor azon vettem észre magam, hogy eltűntek az út mellöl a házak, és csak erdő van, meg valami patak. Vissza persze nem fordultam, mert az milyen ciki már, elindultam a műút mentén, mondván minden út vezet valahová. Szépen rám esteledett,  ami önmagában még nem lett volna baj, izgalmassá az tette a dolgot, hogy a mellettem lévő erdőből lövéseket hallottam. Ezzel kapcsolatban két kérdés merült fel bennem hirtelenjében, az egyik, ki megy éjszaka vadászni? Nyilván nem az, akinek engedélye van... A másik, vajon mekkora eséllyel néznek szarvasnak egy kivilágítatlan gyalogost, egy kivilágítatlan vidéki úton egy olyan országban ahol gyalog szinte senki nem közlekedik? A történet végül happy end lett; hihetetlen, de az út szélén találtam egy félig szétázott, de még kb. használható autóstérképet. 2007-es kiadás volt, de gondoltam a falvakat csak nem rakták át azóta, így beazonosítottam a helyzetemet (már egy ideje nem Londonban voltam, amit mondjuk sejtettem), és örömmel állapítottam meg, hogy a legközelebbi település mindössze 3 mérföld.

Ezeket mind az ilyen hirtelen felindulásból elkövetett séták során fedeztem fel;

Richmond

Greenford

Watford

 Battersea

Harrow

Na igen, soha nem állítottam, hogy teljesen komplett vagyok. Térjünk vissza ha nem is a jelenbe, de a közelmúltba. Múlt hét szerdán történt, hogy már nagyon mehetnékem volt. Délelőtt bekísértem Páromat a munkahelyére, mivel az aznapi program véradás volt, a donor központ meg a munkahelyéhez közel van. Véradás nem lett, mert sokan voltak, én meg nem jelentkeztem be előre, így inkább foglaltam egy időpontot másnapra. Közel tökéletes kirándulóidő volt, persze londoni mércével, vagyis nem látszott a leheletem, sütött a nap, és a szélsebesség 50km/h alatt volt. Úgy döntöttem, Vauxhallnál  hirtelen felindulásból felülök az első vonatra, ami kifelé megy a városból és megyek vele mondjuk 12 megállót. (Na igen, a város méreteit jól jellemzi, hogy a 12. megálló még jó eséllyel Londonban van, ha nem gyorsvonatra száll az ember). Így jutottam el Hounslawba. Ez egy borough Nyugat Londonban. Elnézést ennek a szónak nincs magyar megfelelője, az önálló helyhatósággal rendelkező, földrajzilag jól körülhatárolható település vagy felsőbb hatóság által igazgatott település alegysége pedig kicsit hosszú, így remélem nincs harag, ha ezt a szót eredeti formájában használom. A lényeg, Hounslow nyugat Londonban van, és eddig még nem jártam ott, felülről láttam csak. Hounslow ugyanis a Heathrow reptér tőszomszédságában van. Az állomásról kilépve balra indultam el, és ahogy szoktam mentem az orrom után. Azt tudtam, ahhoz kicsit messze vagyok, hogy innen hazagyalogoljak Battersea-be, így most nem is ez volt a cél. Egy rövidke sétát terveztem a környéken, melynek a végén keresek egy vasútállomást és haza megyek.

Hounslow a reptér közelében van,

alacsonyan húznak át felette a gépek.

Hiába vannak jellemző épülettípusok, hiába hasonlóak a házak, utcák szerte a városban, én egyszerűen nem tudok betelni az angol építészettel. Még közel 2 év után is képes vagyok teljesen hétköznapi utcarészleteket, lakóházakat fotózni. Az már csak adalék, hogy szinte mindig belebotlok valami érdekesbe. Nem volt ez másként most sem, már távolról kiszúrtam egy épületet, illetve akkor még csak a tornyát láttam. Egy torony az Egyesült Királyság lobogójával, ez mindenképpen valami érdekeset ígér, így próbáltam arrafelé menni. Ez időnként nem is olyan egyszerű ugye teljesen ismeretlen helyen térkép nélkül, hiába van ott a cél a horizonton, ha a földön útját állja az embernek, egy folyó (angol terminológia szerint, vagyis egy bővizű patakot képzeljetek el), egy vasútvonal (ezek itt mind zárt pályásak, nem lehet átpartizánkodni a síneken), vagy vérengző csivava által őrzött magánterület. Végül persze elértem a szóban forgó objektumot, amiről kiderült, hogy a Brit Hadsereg katonai zenészeinek az akadémiája és főhadiszállása. A továbbiakban felfedeztem még egy rögbi arénát és egy kis folyócskát. Rövid ideig ezt követtem, még néhány kacsát és London madarat is fényképeztem. (A London madarat senki ne keresse a lexikonokban, ezt én találtam ki; ugyanis van egy madár faj amit még sehol nem láttam ez előtt, Londonban viszont gyakorlatilag mindenhol megtalálható ahol 10 m2-nél nagyobb összefüggő vízfelület van. Fogalmam sincs mi a rendes neve, úgyhogy én London madárnak neveztem el.) Aztán a folyó egy balkanyarral bement oda ahová a kerítés, sorompó és a "Thames Water Plc. - authorised personnel only" vagyis Temze Víz Nyrt. - csak jogosult személy (a szó szerinti fordítás időnként elég idiótán hangzik magyarul, bocsi) felirat okán jobbnak láttam nem követni. Később kiderítettem, hogy egy szennyvíztisztító telepnél jártam, ami csak azért meglepő, mert azt hittem azok mellett büdös van, de itt semmi csatornaszagot nem tapasztaltam. Lehet, hogy kedvező volt a szélirány. Innen már rövid sétával elértem Twickenham állomást, ahonnan haza vonatoztam, hiszen ekkor már alkonyodott. Az egész séta nem volt több 3,5 mérföldnél (nagyjából öt és fél kilométer), de annál jobban esett.

Angol építészet; mindegy, hogy lakóház,...

...vagy kocsma, lencsevégre kerül.

A katonai zenészek akadémiája,

 Rögbi stadion,

Szennyvíztisztító. Na jó, csak a bejárata. :)

Íme az útvonal, amit bejártam;

View Larger Map