Oxford és Winchester

Két angol történelmi városról szól a mai poszt mielőtt a Csatorna túlpartjára eveznénk és a Párizsi nyaralásunk történetét mesélném el. Mindkettő neve ismert szerte a nagyvilágban, míg Oxfordnak egyeteme adja a hírnevet, addig Winchesternek katedrálisa, habár mindkét város rendelkezik mindkét intézménnyel.

Oxfordba még a nyáron jutottam el édesanyámmal. Vonattal mentünk, Londonból Paddington állomásról indulnak a járatok, az utazás a leggyorsabb vonatokkal néhány perccel egy óra alatt van, a jegy egy felnőttnek, oda-vissza, csúcsidőn kívül £24.20. Persze ezúttal is mehettünk volna Clapham Junction-ről Readingig és átszállhattunk volna ott egy Oxfordba tartó vonatra, de kiváncsi voltam, édesanyámnak hogy tetszene a MÁV 120 km/h-s csúcssebessége után 125 mérföld per órával (nagyjából 200 km/h) vonatozni. Odafelé nem volt szerencsénk, a kiállított vonat egy Voyager volt, de hazafelé sikerült megtapasztalnia milyen egy HST-n utazni, és tetszett neki. Szóval legközelebb továbblépünk, a következő szint a TGV. :)

 Egyetemi park

A Cherwell folyó jelüli ki a park keleti határát

Oxford vasútállomása a belvárostól sétatávolságra van. A város lakossága az agglomerációt is beleértve nagyjából 170 000 fő, a történelmi belvárost kiterjedt kertvárosok veszik körbe. A belvárosban az angol történelem legkorábbi időszakáról származó épületeket is találunk. Az utcaszerkezet kissé zegzugos, de a belváros számos pontján vannak térképek, így könnyű tájékozódni. A városmagban az utcák helyenként meglehetősen szűkösek, főleg ott, ahol nem alakítottak ki sétlóutcákat, így a gyalogos- és a gépjárműforgalomnak osztoznia kell a szűk keresztmetszeten. A tömegre fel kell készülni, Oxford nem csak a térség központja, évente 9 millió turista is ellátogat ide. Mi észak felé kezdtük a sétát, a zajos főútról az egyetemi parkba menekültünk. A város a felsőoktatásáról ismert leginkább, az Oxfordi Egyetem a legrégibb ilyen intézmény az angol anyanyelvű világban.Gyakorlatilag az egész belvárosban megtalálható, az egyetem nem egy hatalmas épületegyüttesben található, mint pl. a BME, hanem az egyes karok és tanszékek, kollégiumok és laboratóriumok több tuactnyi épületben leltek otthonra. Ezek némelyike 800 éves, mások talán 8 éve sem állnak. Szóval aki keresi a nagy tágas teret a monumentális Oxfordi Egyetemmel, az csalódni fog. Vannak ikonikus épületek, mint a Shedonian Theatre vagy a Balliol College épülete, de az egyetmenk nincs hagyományos értelemben vett központi épülete.
A sétálóutcában egyetemisták szólítottak meg, felajnálották, hogy részt vehetünk egy túrán az egyetem falai között, idegenvezetéssel. Biztosan érdekes lett volna, de visszautasítottuk, részben mert édesanyám úgysem értette volna amit mondanak, részben pedig azért mert inkább magunknak szerettük volna felfedezni a várost. Hiszen volt még mit megnéznünk, pl. a norman stílusú katedrális, amely sokáig Anglia legkisebb katedrálisa volt, az utcai előadóművészek a Cornmarket streeten és a kastély. Utóbbi egyébként kicsit sem emlékezetet kastélyra, az épületeket mind felújították, az udvar nyitott és éttermeknek, bároknak ad helyet. Lesétáltunk néhány mérföldet, mire körbejártuk a belvárost, így kissé fáradtan vettük az irányt a vasútállomás felé

 Oxford belvárosi utcáinak egyike

 Sheldonian Theatre, az Oxfordi Egyetem egyik ikonikus épülete

 Új,...

... es régi épületek egyaránt szolgálják a híres intézmény diákjait

Winchesterbe párommal kirándultunk egy őszi napon. Hirtelen jött ötlet volt, mindketten szabadnaposak voltunk és szép idő igérkezett aznapra, úgyhogy nem akartunk otthon ülni. Természetesen ide is vonattal lehet a leggyorsabban eljutni, London Waterloo-ról körülbelül egy óra az út, egy menettérti jegy pedig £33,50 egy felnőttnek, csúcsidőn kívül. A város vasútállomása meglepően egyszerű és egy álmos kisvárost sejtet. Pedig Winchester valaha Anglia fővárosa volt amíg London át nem vette ezt a szerepet a 11. századtól. A város ma is Hampshire megyeszékhelye, holott 40 000 fős lakosságával az első tízben sincs a városok rangsorában a megyében.

Az állomástól a belváros rövid sétával elérhető, az első érdekesség, amivel találkozunk a winchesteri kastély. A századok folyamán a kastély bele integrálódott a városba, a falak mára eltüntek, az épületek nagy része is átalakult és a helyi bíróságok leltek otthonra bennük. Csak a Great Hall maradt meg eredeti formájában. Valaha ebben a teremben folyt az udvari élet, itt található a híres Kerekasztal is, melyet a legenda Arthur királyhoz és a Kerekasztal Lovagjaihoz kapcsol. A valóságban az asztal jó 600 évvel a legendás király uralkodása után készült. A nagyteremhez egy kis kert kapcsolódik, ezen keresztül is ki lehet jutni az utcára, ekkor a katonai múzeumhoz jutunk, amelyet egy néhai laktanyában rendeztek be. Winchesternek komoly hagyományai vannak a katonai életben, a hadsereg egyik kiképzőtábora ma is a várostól néhány mérföldre található.

Kastélyudvar

 A Great Hall és a híres kerekasztal

Mi tovább indultunk a város főutcáján, ami egy részén tágas sétálóutca, tele üzletekkel, kávézókkal, pubokkal. Nyugat felé haladva hamarosan feltüntek a katedrális tornyai. Winchester a kereszténység kezdete óta vallási központ, a ma álló katedrálist a 11. században építették, egyike a legnagyobbaknak az országban. Alapanyaga mészkő, ami feltűnő fehér színt kölcsönöz a falainak, habár ez az én fényképemen annyira nem látszik, az épület belső tere pedig hatalmas méreteivel nyűgözi le a látogatókat. A kastély elött egy kis parkban lehet megpihenni, mi ekkor már elég éhesek voltunk, ezért inkább úgy döntöttünk majd a egy pub-ban pihenjük ki a nap fáradalmait. Miután jól laktunk, a vasútállomás felé vettük az irányt, és nem sokkal később már a vonaton ültünk.

A város hangulatos főutcája 

 A katedrális

Királyi kastélyok, Hampton Court és Windsor

Ez a poszt is az idei nyár emelékeit idézi. Kastélyokból jutott erre az évre bőven, ma két királyi rezidenciáról fogok írni, az egyik ma is Őfelsége otthona, a másik pedig az évszázadokkal ez előtt élt uralkodók lakhelye volt.

Hampton Court Palota a város délnyugati részén található, a hozzá legközelebb eső állomás, Hampton Court a londoni 6. közlekedési zónában található, ahová fél óránként indulnak vonatok London Waterloo állomásról. Az utazás kicsivel több mint fél órát vesz igénybe, a palota pedig az állmoás közelében található, csak egy hídon kell átsétállni az itt már meglehetősen keskeny Temze felett. A palotát a 16. században építették a korra jelemző Tudor stílusban. Később bizonyos részeit átalakították, így az épületen ma barokk stílusjegyek is felfedezhetőek. Leghíresebb lakója VIII. Henrik király volt, az ő uralkodása alatt vált Hampton Court királyi rezidenciává. Az őt követő uralkodók közül is többen választották ezt a helyet elsődleges otthonuknak, így ma a palotában több korból láthatunk kiállításokat. Végül a 18. században az Egyesült Királyság létrejötte után vesztette el a funkcióját a palota és nyílt meg a nagyközönség számára a 19. században.

 Hapton Court, az előudvar

A főkapu

A kapun belépve az épület együttes előtti udvarba jutunk. A jegypénztár a bal oldalon van. Hampton Court felkapott turistalátványosság, ezért a nyári időszakban, különösen hétvégenként, számíthatunk némi sorban állásra. Én körülbelül 20 percet vártam. A belépőjegy ára £18.20 felnőtteknek, £9.10 16 év alatti gyermekeknek. A teljes palota és a kertek megtekintésére legalább 3-4 óra kell, nem számolva egy esetleges kávészünetet. A főbejárat egy belső udvarba vezet, ennek egy kis része felújítás miatt le volt zárva ott jártunkkor. Innen VIII. Henrik apartmanjaiba vezet a lépcső, megtekinthetjük az egykori uralkodó személyes lakrészét eredeti állapotában berendezve. Ugyancsak ebből az udvarból juthatunk el a nőfaló király korabeli konyhába és borospincébe is. A következő kapuboltozaton áthaladva újabb belső udvarba jutunk, innen nyílik egy, még mindig VIII. Henrikkel foglalkozó, kisebb kiállítás, amely az egykori uralkodó ifjúkorát mutatja be. Ezt jó 150 éves ugrás követi, a következő épületszárnyban III. Vilmos király lakosztályát járhatjuk körbe, aki szintén Hampton Courtot tekintette elsődleges rezidenciájának. Az udvart a palota belseje felé lezáró kapuboltozatból nyílik a lépcső, amely a Györgyök lakószárnyába vezet, ők voltak az utolsó uralkodók, akik itt laktak. A kiállítást végigjárva egy újabb belső udvarba jutunk, ennek a közepén egy nagy szökőkút áll. Innen még eljuthatunk a csokoládékonyhába, ahol a György korabeli csokoládé készítéssel ismerkedhetünk. Végül, ebből az udvarból juthatunk ki a palotakertekbe. A gyönyörűen gondozott virágoskerteken, a formára nyírt sövényeken és több száz éves fákon túl egyéb érdekességeket is tartogat a hely. Interaktív módon korbaeli öltözetekkel, játékokkal, parlamenti ülésekkel ismerkedhetünk. Interaktív, mert a ruhákba például be is lehet öltözni, illetve egy lovaskocsin körbe lehet kocsikázni a kertet. Mindkettőnknek nagyon tetszettek a látottak, azt viszont mindenkinek javaslom, hogy Hampton Court-ra szánjon egy egész napot. Mindentt végigjárni egyhuzamban elég fárasztó, nem csak fizikailag, mentálisan is, ezért érdemes egy vagy két pihenőt beiktatni a túrába. Mi is leültünk egy kávéra és egy muffinra. A palota után még sétáltunk egyet a Temze parton, a kerítés mellett elindulva elsétáltunk a Kingston hídig, ezen átkelve Kingston állomáshoz jutottnk, ahonnan 15 percenként indulnak vonatok London Waterloo-ra.

 A kápolna gazdagon díszített mennyezete

VIII. Henrik portréja

Szalvétadíszek a György kora beli kiállításon

 Palotakert

 Az elmaradhatatlan szökőkút a palotakertben

Windsor kastélya jelentősen különbözik Hampton Court-tól, nem csak megjelenésében, hanem abban is, hogy ez egy ma is működő királyi rezidencia, II. Erzsébet a Húsvét hónapjában, a Royal Ascot hetén és több hétvégén is ott lakik. A kastély Windsorban található, ide Londonból vonattal két útvonalon lehet eljutni. Az egyik a First Great Western járatával London Paddington állomásról Slough-ig, ahonnan ingavonat jár Windsor&Eton Central állomásra. A másik London Waterloo-ról közvetlen járat Windsor&Eton Riverside állomásra. Előbbi út körülbelül 40 perc átszállást is beleértve és egy menettérti, csúcsidőn kívüli jegy egy felnőttnek £10.20, utóbbi 53 perces utazást jelent, a fenti jegy pedig £11.50 ezen az útvonalon. Mindkét állomás sétatávolságra van a kastélytól. Mi az utóbbi útvonalat választottuk, mert a Waterloo-ról induló vonat megáll Clapham Junction-ön, ami nekünk ugye egyszerűbb volt, mint Paddingtonig metrózni.

Édesanyám, háttérben a Temzével és Windsor kastélyával

 Windsor más építészeti stílust képvisel, mint Hampton Court

Természetesen nyáron itt is sok a látogató, mi körülbelül fél órát álltunk sorban, mire megváltottuk a belépőt. A standard belépő £18.50 felnőtteknek, £11.00 17 év alattiaknak, de pár fonttal többért lehet olyat is venni amiben egy speciális, idegenvezetővel végigjárt túra is benne van. Ebből két féle van, az egyik a kastély központi tornyának meghódítása, a torony tetejéről a környék panorámájában lehet gyönyörködni. A másik túra a konyhába enged betekintést, abba a konyhába, ahol a kastélyban megrendezett díszétkezések fogásai készülnek. Mi ez utóbbit választottuk.

A belépés előtt biztonsági ellenőrzésen kell átmenni, ami érthető. A kastély belső udvarában minden egyértelműen ki van táblázva, és több helyen találkozhatunk az udvartratás embereivel, akik szívesen segítenek tájékozódni a turistáknak. Mi elsőként a St. George kápolnát tekintettük meg. Az épület a gótikus építészet egyik legszebb példája Angliában és több uralkodót is itt helyeztek örök nyugalomra. Kicsit olyan érzésem volt, hogy VIII. Henrik üldöz minket, mert ő is itt nyukszik. Komolyan, bármerre megyünk, valamilyen vonatkozásban találkozunk vele. Napközben folyamatosan változott az idő, néha elkezdett csöpörögni az eső, máskor kisütött a nap, így néha bemenekültünk egy-egy ajándékboltba. A kastély látogatható részét még nem akartuk elkezdeni bejárni, mert a konyha túra időpontja adott volt, és addig már nem lett volna időnk megnézni az egészet.

Délután 3 órakor indult a túra az Engine Courttól, előtte 15 perccel kellett ott lenni. Ruhatár van, a kabátokat, táskákat le lehet adni, majd idegenvezető viszi körbe a csoportot. Memutatják hol fogadják a vendégeket mielőtt a rendezvényterembe kísérik őket. Egy-egy komolyabb rendezvényen annyi személyzet dolgozik, hogy nekik is külön termben kell rendezvényasztalt felállítani, hogy enni tudjanak az este folyamán. Majd belépünk a kulisszák mögé, a konyha folyosón több száz éves falak között haladunk amelyek modern, hőmérséklet és páratartalom szabályozott raktárakat, hűtőkamrákat és borospincét rejtenek. Nekem ez ismerős terep volt, hiszen éveken át dolgoztam luxusszállodákban, csak az élet hiányzott belőle. Ezeket a túrákat csak akkor szervezik, amikor a konyhát nem használják, ami érthető. Ha Őfelsége a kastélyban van, neki egy másik konyhában főznek, a személyes lakrészét rejtő szárnyban, ezt a konyhát csak rendezvények alkalmával használják. A túra csúcspontja maga a nagy konyha, ahol a falban még láthatjuk az egykori tűzhelyeket, kemencéket, ahol régen készültek az ételek. Mára ezek átadták a helyüket a gáz- és elektromos üzemű berendezéseknek, a kéménykűrtőkben pedig az elszívó rendszer vezetékei kaptak helyet, de ez a helyiség ma is ugyanaz ami 750 éve mindig, a királyi lakomák elkészítésének szentélye. Ezzel egyébként az ország legrégebb óta folyamtosan működő konyhája. Édesanyám eleinte azt hitte, ez nem is üzemelő konyha, mert ugyan a konyhai gépek ott voltak, de egyetlen árva lábos vagy merőkanál sem volt benne. Ennek is megtudtuk az okát, az udvartartás szakácsai saját eszközökkel dolgoznak, amelyek hozzájuk tartoznak, mint orvoshoz a táskája, és amerre mennek, arra viszik magukkal.

Windsor fő attrakciója, ha lehet ilyenről beszélni, a kastély főépületének látohatgató része, az úgy nevezett State Apartments. Ezek nagyon gazdagon díszített és berendezett szobák. Láthatjuk Őfelsége dolgozószobáját, pihenőjét, a helyiségeket ahol a hivatalos fogadásokat tartja, vagy ahol a lovaggá ütési ceremónia történik és természetesen bejárhatjuk a St. George's Hall-t, a kastély legnagyobb rendezvénytermét, ahol egyszerre több mint 160 ember ülheti körül az asztalt. A State Apartments-hez egyébként a North Terrace-ról lehet bejutni, ahonnan szép kilátás nyílik Windsor egy részére és a Temzére. A másik kiállításhoz is itt van a bejárat, ez Mária királyné babaházát mutatja be, amelyet 1924-ben kapott, és amely a legnagyobb valaha készült babaház az egész világon. Egy arisztokrata kúria 1:12 arányú másolata. Ha mindkét kiállítást meg szeretnénk tekinteni, ezzel érdemes kezdeni, mert innen nincs kijárat, az út egyenesen a State Apartments-be vezet. Persze mi forditva csináltuk, úgyhogy megértük az egyik őrt, hogy engedjen ki minket a hátsó ajtón.

A város látképe a kastély északi teraszáról

 A Királyi Testőrség örzi a Windsor kastélyt, ép úgy, mint a Buckingham Palotát

Őfelsége nem volt otthon látogatásunkkor (A központi tornyon az uralkodó jelenlétében az uralkodóház zászlaja lobog, távol létében a brit nemzeti lobogó)

Windsor kastélya szintén egész napos program, ha valalki mindent szeretne nyugodtan, alaposan körbejárni. Annyira nem tömény, mint Hampton Court, de azért akad látnivaló bőven itt is. A kastély a városközpontban van, a főutcán számos étterem, kávézó, pub található, mi is betértünk egybe, ahol megebédeltünk. Édesanyám itt ismerkedett meg a nachos-szal és a guacamole-val, ami egyik kedvencévé vált. Igaz az étlapon előételként szerepelt, de ő jóllakott volna vele, ha az egészet megeszi. Akinek még van energiája, átkelhet a gyalogos hídon Eton-ba és végigsétálhat a városka főutcáján, hangulatos hely, régi épületekkel, melyek közül nem egy műemléki védettséget élvez.

Az ebbena posztban lévő fényképeket édesanyám készítette, kivéve azt, amelyiken rajta van. A következő posztban közzétett Oxfordban készült képekért is őt illeti meg köszönet.

Highclere Castle

Július utolsó heteiben szabadságon voltam, édesanyám látogatott meg minket és igyekeztünk kihasználni az időt, hogy minnél több helyet, érdekességet láthasson. Néha talán túlságosan ki is használtuk, a végégre eléggé elfáradt szegénykém, de nem panaszkodott egyszer sem, pedig a két hetes program még egy fiatalabb szervezetnek is megterhelő volt. :)

Sok olyan helyre is elmentünk, például Dover vagy a Holland Park, amelyekről már írtam itt a blogon, de akadt közöttük olyan is, ahol még én is most jártam először, ezeket a helyeket fogom most bemutatni. Elsőként egy videéki kastélyról írok, melynek különlegessége, hogy a Downton Abbey című televíziós sorozat egyik forgatási helyszíne. Édesanyám nagy rajongója a sorozatnak, és amikor beszéltünk róla, hogy mit szeretne majd megnézni amikor itt lesz, ez is felkerült a listára. Mivel a kastély magántulajdon és lakott, ezért a látogatására szigorú szabályok vonatkoznak, amikor először néztem, akkor például csak előre váltott jeggyel lehetett bemenni, és mivel minden napra csal limitált számú jegyet adtak el, ezért erre az évre már mind elkelt. Aztán néhány nappal anyukám érkezése előtt újra megnéztem a honlapot, hátha már lehet jegyet venni a következő évre, és láss csodát, a gróf úgy döntött, hogy ugyan limitált számú látogatót, de előzetes foglalás nélkül, helyszínen váltott belépővel is beengednek.

Hyde Park, ezen a felén két éve nem jártunk

Így reggel viszonylag korán indultunk, hogy a 10 órás nyitás előtt odaérjünk. A kastély Newbury városától  nem messze található egy tekintélyes birtok közepén. Ugyan nincs messze a településtől, de tömegközlekedéssel elég körülményes megközelíteni a városból, így a legegyszerűbb, ha a vasútállomástól taxival megy az ember. Az út ára 14-17 font, taxiórás rendszer működik, így a forgalomtól is függ a végösszeg. Az állomás előtt több autó is áll, de Maggie-t bátran merem ajánlani mindenkinek, nagyon kedves, beszédes angol hölgy, aki jól is vezet. Newbury-be Londonból vonattal a legegyszerűbb eljutni, London Paddingtonról óránként indul gyorsvonat amely megáll ott, a jegy ára egy főnek oda-vissza útra, csúcsidőn kívül £23.10. A menetidő 55 perc. Mi egy másik útvonalat választottunk, mivel Paddington kicsit messze esik a lakásunktól, Clapham Junction ellenben sétatávolságra van, így mi innen mentünk vonattal Readingig, ahol átszáálltunk egy Newbury-be tartó személyvonatra. Így ugyan az utazás kicsit hosszabb volt, de ha el kellett volna metrózni Paddington-ig, akkor összességében ugyanott lettünk volna, így legalább megúsztuk a reggeli csúcsforgalmat a Circle line-on.

Readingben csak perceink voltak az átszállásra, de sikerült elérnünk a csatlakozást, így elég korán megérkeztünk a kastélyhoz, ami megelepetésünkre már nyitva volt. A belépőjegy 20 fontba kerül felnőtteknek, 12,50 gyermekeknek 16 éves korig. Ha valaki nem akar mindent megnézni, vannak kedvezményes jegyek is, erről büvebb információ a Highclere Castle oldalán található. Highclere a 18. század óta a Carnarvon család birtoka, a ma is álló kastély építését a harmadik gróf idején, 1838-ban kezdték meg, így az épület a viktoriánus kor stílus jegyeit hordozza magán. Az első világháború idején a kastély kórházként működött, frontról hazatérő sebesült katonákat szállásoltak és láttak el a falai között. Ma Lord és Lady Carnarvon az év nagy részében a kastélyban él, a nyári időszakra, amikor a kastély kapuit megnyitják a nagyközönség előtt azonban kiköltöznek. A 8. gróf erdeti szakmája informatikus, ideje nagy részét azonban a birtok igazgatása köti le, a grófné pedig történész, akinek már két könyve is megjelent a kastély korábbi grófnéjinek életéről.  

Higclere Castle

Az épületben a Downtown Abbey rajongói több ismerős helyiséget is felfedezhetnek, bár édesanyám szerint némelyiket elég nehéz azonosítani. (Én egy percet sem láttam a sorozatból, úgyhogy ezt én nem tudom megítélni). Mint megtudtuk, ennek oka, hogy a forgatások alatt sok bútort átmozgatnak, így a filmen az egyes szobák máskép néznek ki, mint akkor, amikor a kastély a látogatók előtt van nyitva. Az egyes szobák gazdag, aprólékos díszítettsége, a művészien megmunkált bútorok egy teljes más világba visznek minket, szinte hihetetlen, hogy ezekben a szobákban egy modern család éli mindennapjait. Pedig a földszinti helyiségekben több fénykép is árulkodik erről, a gróf családtagjai mellett a királyi család egyes tagjait is felfedezhetjük a fotókon, hiszen Lord Carnarvon Őfelsége keresztfia.

A kastélyban tett látogatás a lépcsőnél ér véget, amelyen a filmsorozatban a személyzet közlekedik. Kulisszatitok, hogy bár a filmben úgy tűnik, a lépcső egyenesen a "cselédszállásra" vezet, valójában a személyzeti részleg jelenteit innen bő száz kilométerre, az Ealingi Stúdióban veszik fel. A kastély ezen részén ugyanis a valóságban az egyiptomi kiállítás látható. Carnarvon 5. grófja a 20. század elején több expedíciót is vezetett a Királyok Völgyébe, Egyiptomba régész kollégája, Howard Carter segítségével. Több évnyi, jószerivel eredménytelen kutatás után a gróf már nem tudta tovább pénzelni az expedíciókat, így közölte kollégájával, hogy az 1922-es expedíció lesz az utolsó. Ebben az évben korábban indultak, a turistaszezon előtt, és teljesen új helyen kezdtek ásni. Az eredmény Tutankhamun fáraó sírjának felfedezése lett. A kiállítás a kutatások történetét meséli el, és számos leletet is tartalmaz amit a két egyiptológus hozott a felszínre, végül pedig a sírkamra rekonstrukcióját is megépítették eredeti formájában, ahogy a gróf és Mr. Carter megtalálták.

Kertek és...

 ...parkok a kastély körül

A katakombákból kilépve a naprényre az épület után annak környezetét is felfedeztük, bejártuk a kastély melletti kerteket és parkokat. Szépen gondozott virágoskertek, érdekes formákra nyírt sövény és több száz éves fák fogadják a látogatókat. Összeségében jó két órát biztosan kell szánni Highclerre, ha valaki mindent meg szeretne nézni. A kastélyból Newbury-be mentünk vissza, ahol még sétáltunk egy nagyot a városban. Hangulatos vidéki kis városka egy sétálóutcával a központban. Megebédeltünk egy pub-ban, édesanyám felfedezte a nachos-t, amit nagyon megkedvelt, és bár én előételnek rendeltem, neki elég is lett volna. A séta után próbáltunk eljutni a vasútállomásra, ami elég trükkösnek bizonyult, mert egy osztott pályás főút fut a vasútvonallal párhuzamosan, amin nem lehet akárhol átkelni. Így kicsit kovályogtunk, mert én makacskodtam, hogy nem kell megkérdezni, megtalálom én. Megtaláltam, igaz inkább utóbb mint előbb, ami nem is lett volna baj, ha szegény anyukámnak nem töri fel a lábát a cipő közben. Azért azt mondja, ezzel együtt is megérte.

 Newbury

Newbury

Bournemouth

Júliusra végre itt is beköszöntött a nyár, a hőmérséklet időnként a 30 fokot is megközelíti és a napsütés is gyakoribb mint az eső. Egy ilyen napon határoztuk el kedvesemmel, hogy ellátogatunk a tengerpartra, elvégre mégiscsak egy szigeten élünk, és idén még nem is láttuk a tengert. :) Ha már tengerpart, akkor legyen homokos, meg amúgy is délnyugat felé utazunk ingyen, köszönhetően a kedvezménynek, amit a vasúttársaság biztosít nekünk amelyiknél dolgozom. Így esett a választás a déli tengerpart egyik ismert üdülővárosára, Bournemuth-ra.

A vonat út Londonból nagyjából 2 óra, a South West Trains London Waterloo-ról indítja járatait, óránként egy vonat megáll Clapham Junction-ön is. Ezen kívül az ország északi nagyvárosaiból is vannak közvetlen vonatok naponta néhány alkalommal. A jegyár Londonból £50.80 egy főnek, oda-vissza, csúcsidőn kívül. Ha van lehetőség, érdemes elővételben jegyet venni, úgy akár 10-15 fontot is lehet spórolni. A vasútállomástól  mi busszal mentünk le a partra, az út talán 8-10 percig tartott a menettérti jegy pedig £2.20 volt, de a távolság nem rettenetes, akár le is lehet gyalogolni. A parthoz leérve jobbra érdemes elindulni, mert ugyan balra is folytatódik a strand, de ott nem sétány, hanem gépjárműforgalom számára is nyitott út vezet a part mentén.

 Érkezés a tengerpartra.

Bournemouth nem véletlenül híres üdülőváros, 7 mérfölnyi homokos tengerpartja van. Ez azért nagy szó, mert az Egyesült Királyságban a legtöbb tengerpart sziklás vagy kavicsos. A part mentén végig kiépített sétány fut végig. Természtesen nem hiányozhatnak a jégkrémárusok, büfék, éttermek sem. Mosdók viszonylag sűrűn vannak a strandon, a fentiek közötti helyet pedig a jellegzetes kis tengerparti bódék foglalják el. Ezeknek egy része magánkézben van, egy másik részét ki lehet bérelni hosszabb-rövidebb időre. Elsősorban a strandoláshoz szükséges kellékek tárolására szolgálnak, így a családnak nem kell minden alkalommal magával hoznia a napernyőt, nyugágyat, gumikacsát, stb. Illetve, ha pl. mindenki egyszerre megy úszni, az értékeket el lehet zárni. Még egy gázégő (palackos gáz) és áram is van bennük, így akár főzni is lehet, ha valakinek arra támad kedve. Akit részletesebben érdekel a dolog, itt utánanézhet. Nagyon sok brit strandra a nyári, jellemzően májustól szeptemberig terjedő időszakban, nem lehet kutyát bevinni. Mivel itt bőven van hely, a strandon kialakítottak egy partszakaszt ahová egész évben le lehet menni kutyákkal, és természtesen azon a szakaszon a tengerbe is belemehetnek. Fel is lelkesültünk ezen, reméljük még lesz idén jóidő és szabadnap ugyanabban az idősíkban, mert Lordot levinnénk, ő ugyanis még soha nem látta a tengert.

 Strand

Tengerparti bódé

A tengerpart fölé meredek, helyenként függőleges sziklafal magasodik, amit strandolás után meg kell mászni. Több feljárat is van, némelyik lépcsőkkel tarkított, mások akadálymentesek, szerpentin módjára kanyarognak felfelé. Adu ászként pedig ott van a két sikló, ezekért persze fizetni kell, egy út £1,50 fejenként. Mi ez utóbbi módját választottuk a falmászásnak. :)

 A sikló, amivel megmásztuk a sziklát.

A part után a várost is szerettük volna felfedezni, ezért elindultunk a hangualtos kis utcákon. Szinte mindegyikbe van egy vagy több kisebb, legfeljebb 20-25 szobás szálloda. Végül elérkeztünk egy forgalmasabb részre amiről joggal hittük azt, hogy a belváros. Úgy döntöttünk, hogy még sétálunk egy kicsit, és gyalog megyünk vissza a vasútállomásra, hátha közben találunk egy helyet, ahol megebédelhetünk. Egy helyen rossz irányba fordultunk, ezt persze csak kiadós gyaloglás után realizáltuk, ezért visszafelé inkább busszal mentünk az Idősek útján. Na jó, valójában Poole Road a neve, de mivel minden második ház egy idősek otthona rajta, én átkereszteltem. Kedvesemmel meg is állapítottuk, hogy nekünk a tökéletes utca lenne, az idősek nem randaríroznak részegen, nem szívnak füvet az ablakunk alatt, nem visítanak, nem ordibálnak, szóval a legjobb szomszédok. :)

Kilátás a fal tetejéről.

A busz, amelyikre felszálltunk nem ment a vasútállomásra, csak a közelébe. Mi azonban előbb leszálltunk, mint kellett volna, mert út közben megtaláltuk az igazi belvárost, ahol kaja fesztivál volt, mi meg úgyis éhesek voltunk. Sétáltunk még egy kicsit, ettünk, majd elindultunk a vasútállomás felé. Bournemouth zeg-zugos, kacskaringós utcaszerkezetét jól jellemzi, hogy kb. hatszor tévedtünk el, igaz most legalább néhány száz méter után mindig realizáltuk, hogy nem jó felé megyünk. Végül megérkeztünk az állomásra,  és a vonatunkra sem kellett túl sokat várni.

Összességében azt mondhatom, strandolásra tökéletes hely, de ennél többet ne várjon az ember Bournemouth-tól. A strandon kívül a helyi akvárium és a két szabadidős móló érdemel említést. Napozásra és fürdőzésre az egyik legjobb hely az országban, már annak, akit nem riaszt vissza a legfeljebb 17-18 fokos tenger. Ezzel együtt, akár egy több napos kirándulás bázisaként is elképzelhető, a városnak jó közlekedési kapcsolatai vannak a környéken pedig vannak érdekességek.

Buckinghamshire Railway Centre

Ahogy már szokássá vált, idén is késében vagyok a beszámolókkal, szóval had vágjak rögtön a közepébe. Ma egy meglepetés kirándulás élményeit írom le. Megelepetés volt, nem csak azért, mert ez volt a születésnapi ajándékom, hanem azért is, mert nem tudtam, hová megyünk. Párom szervezte az egészet, én csak akkor tudtam meg, hogy Aylesbury az uticél, amikor jegyet vettünk, de arra, hogy egy vasúti múzeumot nézünk meg, csak akkor derült fény, amikor kiszálltunk a taxiból. Mondanom sem kell, fülig ért a szám örömömben, és nagyjából olyan lehettenm, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban.

Indulás előtt; London Marylebone állomás.

A múzeum, bár jellegéből adódóan inkább a vasúti skanzen meghatározás illik rá, egy néhai vasútállomás. Quainton Road a Mertopolitan Railway egyik állomása volt, amit egy helyi földbirtokos építtetett a 19. században, és mivel az elsődleges szempont az volt, hogy az állomás az uradalmat szolgálja ki, kissé messze esik a településtől, Quaintontól. Az egykori vasútvonalon ma már csak Aylesbury-ig van személyszállitás, a sebesvonatok fél óránként indulnak London Marylebone állomásról, az utazás körülbelül 1 óra. Jegyeket csúcsidőn kívül már £19.60-ért lehet kapni oda-vissza, a taxira még 9-10 fontot érdemes számolni irányonként.

Quainton Road, egykor vasútállomás, ma vasúti skanzen.

Az egykori állomásra a látogatóközponton keresztül lehet bejutni, itt válthatjuk meg a belépőjegyet is, ami felnőtteknek £11.00 fejenként. A látogatóközpontban rögtön szépen felújított gőzmozdonyokkal és restaurált, berendezett személykocsikkal találkozhatunk. Egy önkéntes a burminghami múzeumtól kölcsönkapott Castle osztályú, 1939-ben épített mozdony vezetőállásán elmagyarázza hogyan kellett vezetni ezeket a járműveket. Megtekinthetünk egy szintén a 20. század első feléből származó luxus étkezőkocsit, és egy tárgyalónak berendezett személykocsit, amelyet a II. Világháború alatt Winston Churchill és Dwight D. Eisenhower használt stratégiai megbeszélésekre. Mindez azonban csak a jégehegy csúcsa, az épületből kilépve a néhai állomás tárolóvágányain a restaurálás különböző fázisaiban lévő vasúti járműveket láthatunk, mozdonyokat, személykocsikat és tehervagonokat, motorvonatokat. Még egy metrószerelvény is áll itt, hiszen Quainton Road egy rövid ideig a londoni metró állomása volt, annak ellenére, hogy a várostól 70 kilométerre található.

A látogatóközpont épülete kívülről,

 

és belülről a burminghami múzeumtól kölcsönkapott mozdonnyal.

Dél afrikai exportra készült, keskeny nyomtávú, 4-8-4 kerékkiosztású gőzmozdony.

115-ös sorozatú dizel motorvonat.

 Metrókocsi a 40-es évekből. A szerelvény többi járművét egy német bombázás megsemmisítette, ezt a kocsit éppen felújítják.

 Tehervagonok.

Személykocsik.

Tovább sétálva az egykori mozdonyszínhez érkezünk, amely ma is élettel teli, kazánjuktól vagy éppen forgóvázuktól megfosztott mozdonyok és a mindenütt jelen lévő gépolaj tanuskodik arról, hogy az önkéntesek igyekszenek életet lehelni a vasút hőskorából származó járművekbe. Önkéntesek, mert fizetés nélkül, saját szabadidejük terhére állítják helyre ezeket a gépeket, vagy éppen mutatják be őket a nagyközönségnek. Az alkatrésszükségletet adományokból és a belépőjegyek árából fedezik, illetve sok alkatrészt saját maguknak kell előállítaniuk, például viszonylag kevés gőzmozdonyokhoz gyártott hajtórudat  lehet ma találni a piacon.

Kazánjától ideiglenesen megfosztott 4-6-0 kerékkiosztású gőzmozdony a mozdonyszínben,

és a már majdnem teljesen felújított kazán az udvaron.

 A 60-as évekből származó dízel mechanikus mozdony egy nosztalgia szerelvény élén.

Munkájuk gyümölcseként néhány gőz- és dizelmozdony ma újra fut, ezek néhány kocsis szerelvények élén ingáznak az állomás vágányhálózatán és természetesen a látogatók is felülhetnek rájuk. Ott jártunkkor éppen a dízelek járták a köreiket, aminek én különösen örültem, met nekem ők a kedvenceim. Koszosak, zajosak, egyesek szerint büdösek (én különös módon szeretem a dízelolaj füstjének édeskés szagát), de megvan a maguk karaktere. Sajnos az állami hálózatra egyenlőre nem járhatnak ki, így csak néhány percig élvezhetjük az utazást a nosztalgia járművekben. Remélhetőleg ez a jövőben megváltozik, tervben van a járművek futásengedélyének megszerzése, így lehetővé válna a nosztalgiaszerelvények közledetetése Quainton Road és Aylesbury Vale Parkway (a londoni sebesvonatok jelenlegi végállomása) között.

A nagy járművek mellett a kisvasútnak is jut hely, a modelvasút kedvelői egy szépen kialakított terepasztalt és a rajta közlekedő vonatokat szemlélhetik meg, de a kicsit nagyobb modellekre akár fel is lehet ülni. Van egy nagyjából 1 kilométer hosszú, elnyújtott nyolcast formázó pálya, amelyen 5 és 7,5 colos (127 és 184 miliméter) nyomtávon közlekedő kisvasutak róják a körköket, és bármilyen hihetetlen, ezek a kis mozdonyok elég erősek ahhoz, hogy embereket szállító kocsikat huzzanak. A modellvasút az egyetlen atrakció amelyért külön kell fizetni, egy kör egy fontba kerül személyenként.

Terepasztal.

 A kis erőgép.

Vonatozás a minivasúton.

Ha kivonatoztuk magunkat a miniatűr világban, a felüljárón keresztül átkelhetünk az állomás déli oldalára. Érdemes tudni, hogy bár maga az állomás nem funkcinál, Quainton Road egy továbbra is üzemelő vasútvonal mentén fekszik. Személyszállitás ugyan jelenleg ezen a szakaszon nincsen (az évtized végére tervezik az újraindítását), tehervonatok azonban eseti jelleggel továbbra is közlekednek, ezért mindig  a felüljárón közlekedjünk az állomás két oldala között!

 Quainton Road a felüljáróról, középen az átmenővágány, amin még ma is zajlik teherforgalom.

A vágányok déli oldalán egy újabb mozdonyszín található, ezt rendezték be múzeumnak, a huszadik század különböző évtizedeiből származó járműveken túl egyéb vasúti eszközök, egyenruhák is megtekinthetőek. A tárolóvágányokon sok érdekes tehervagont találhatunk, például egy olyat amit kimondottan lovak szállítására alakítottak ki. Az épület mellett megnézhetjük Quainton Road eredeti formájában helyreállított peronjait, illetve a Királyi Posta mozgó postahivatalát, ami néhány speciális kialakítású postakocsit jelent. Ezekben a dolgozók menet közben, kézzel végezték a levélosztályozást, a szerelvények megállás nélkül haladtak az éjszakában, még a zsákok fel- és leadása is menet közben történt. Azt hihetnénk a kézzel történő levélosztályozás is kizárólag a vasút hőskorára volt jelenmző, pedig koránt sincs így, ilyen vonatok 2004-ig közlekedtek a brit vaspályákon.

 Múzeum.

 Pályakarbantartó szerelvény. Az itt látható járművek alacsonyabbak és keskenyebbek az átlagos nagyvasúti járműveknél, mert ezek a Londoni Metróhálózatban is közlekedtek, így el kellett férniük a kéregalagutakban.

Lovak szállítására kialakított vagon.

 VII. Edward király koronázása alkalamából közlekedő különvontaok menetrendje az eredeti fromájában helyreállított peronok egyikén.

Levélosztályozó postakocsi.

Ennyi érdkességet tartogatott a Buckinghamshire Railway Centre, még egy megszállott vasútbarátnak is elég rá egy fél nap. Mivel még volt egy kis időnk, visszafelé nem a vasútállomásra mentünk a taxival, hanem Aylesbury külvárosába egy kis tóhoz. Leültünk a  vízparton és élveztük a csendet meg a napsütést egy rövid ideig, majd gyalog indultunk vissza az állomásra. Körülbelül fél órás sétával értünk vissza, közben megettünk egy fagyit a kánikulára, körülbelül 25 fok volt, tekintettel.

A nap fáradalmait egy kis tóparti ligetben pihentük ki.