Edinburgh, az utolsó napok

Rövid skóciai nyaralásunk utolsó teljes napján a Királyi Botanikus Kertet vettük célba. Ez a belvárostól bő két kilométerre van, természetesen több busz is jár errefelé. A botanikus kertnek számos bejárata van, mi a keletinél mentünk be. Rengeteg különböző növényt gondoznak itt, a szabad téren értelemszerűen az őshonos, vagy a más tájakról származó, de a hideg időjárást jobban tűrő fajták találhatóak meg. Az egzotikus fajták a hatalmas üvegházban várják a látogatókat. Az üvegház több részre van osztva, hiszen az egyes szakaszokban található növények hőmérséklet és páratartalom igénye más és más. Gyönyörködhetünk a trópusok színpompás és különleges formájú virágaiban épp úgy mint a kősivatagok kaktuszaiban. Az üvegház fülledt melege után kimondottan jól eset a hűvös edinburgh-i levegő. Folytattuk utunkat az ösvényeken a fák között és kis idő múlva megérkeztünk a botanikus kert másik oldalára, a nyugati kapuhoz. Itt volt egy hangulatos kis étterem-kávézó, ahol leültünk egy kicsit. Meglepetésemre édesanyám egy egész szendvicset megevett, általában ő a reggelivel el van estig, de úgy tűnik a napok óta tartó edzés (napi szinten 4-10 kilométer között sétáltunk) meghozta az étvágyát végre.

Séta a Királyi Botanikus Kertben.

 Az üvegház egyik épülete.

Bent egzotikus növények százaival találkozhatunk.

Az üvegház több elkülönített helyiségből áll, mindegyikben más környezetből kapunk ízelítőt.

A trópusok mellett a sivatagok növényeivel is ismerkedhetünk. 

A színpompás virágokat nem lehet megunni.

Igazi különlegességekre is bukkanhatunk.

Kősivatag Edinburgh közepén.

Visszatérve a Princess Streethez útjaink elváltak. Mivel a hölgyek nem osztották a lelkesedésemet 51 ezer tonna acél szépségéről én pedig nem mutattam komoly érdeklődést a különböző szabásminták iránt, megbeszéltük, hogy amíg ők elmennek gyerekruhákat nézni az unokahúgomnak, én elmegyek egy fotótúrára a Forth Bridge-hez. Edinburgh Waverley-n természetesen kibújt belőlem a vasút fotós, így egy fél öt körüli vonattal mentem csak ki a hídhoz. Még ép volt annyi időm, hogy sötétedés előtt megcsodáljam a viktoriánus építészet eme remekét, ami a Világörökségnek is része 2015. óta. Akit érdekel a híd története, illetve részletes bemutatása és szeretne több fotót látni róla, az elolvashatja a Hova megy ez a vonat? blog cikkjét.

Fotóstúrán a Forth Bridge-nél, akit érdekelnek a részletek, kattintson a fenti linkre.

Másnap már csak a hazaút maradt, a vonatunk délután fél kettőkor indult Edinburghból Londonba. Így reggel nem siettünk, nyugodtan iszogattuk a teánkat, kávénkat, amikor 10 óra után nem sokkal beállított a nyaraló tulajdonosa, hogy jönne takarítani. Mint kiderült, én rosszul emlékeztem, és a kijelentkezést nem délig, hanem 10-ig kellett volna megejteni, így a pakolás kicsit kapkodósra sikeredett. Így viszont órákkal előbb kiértünk Waverley-re. Szerencsére sikerült lebeszélnem egy korábbi vonat kalauzával, hogy fogadja el édesanyám jegyét mivel a vonat nem volt túlságosan tele. Ezúttal sikerült mindenkinek, még Lord babának is helyet találni a kocsiban és nekem is csak egy rövid szakaszon kellett felállnom amikor kicsit több utas volt. Az egyetlen hátránya a korábbi vonatnak az volt, hogy így pont a délutáni csúcsidőben érkeztünk Londonba, főleg a metron volt kicsit kellemetlen. A Victoria line szépsége, hogy szinte minden állomáson az ellenkező oldalon nyílik az ajtó, így mindegy volt, hova állunk a bőröndökkel és a kutyával, valakinek mindig útban voltunk. Egyszer túlélték, meg mi is, többször nem nagyon lesz ilyen. Kedvesemmel be kellett látnunk, hogy az ilyen utak már túl hosszúak Lordnak, hiába vittük ki közvetlen mielőtt betettük a kocsiba és megint rögtön ahogy leszálltunk a vonatról, így is bepisilt. Sajnos ő ehhez már túlságosan öreg.

Edinburgh belvárosa és a kastély

Skóciai nyaralásunk harmadik napján Edinburgh főutcáján sétáltunk végig, délután pedig a Skót Nemzeti Múzeumba is eljutottunk. Reggel kellemes, változóan felhős és napos időre ébredtünk. Ahogy előző nap is, busszal mentünk be a városba, ezúttal néhány megállóval később szálltunk le, a Princess Street Gardens egyik bejáratánál. Átvágtunk a parkon, mely, központi elhelyezkedéséből adódóan, Edinburgh legismertebb és leglátogatottabb zöldterülete. Egy völgyben található, forgalmas főutakkal körülvéve a kastély árnyékában, de a park elég nagy ahhoz, hogy eltávolodjunk a forgalom zajától és a város nyüzsgésétől. Szépen gondozott virágágyások, egy szabadtéri színpad és több mérföldnyi sétaút található benne. 

Princess Street Gardens.

Virágóra a parkban.

 A park kedvelt pihenőhely a helyiek és a turisták körében is.

A parkon átvágva a Skót Nemzeti Galériánál találtuk magunkat. Az előtte álló téren kis kirakodóvásár volt, a város készült a néhány nap múlva kezdődő Edinburgh Fesztiválra. Innen néhány perces sétával elértük az óvárost. Itt kezdődik a Fő utca, melyen végig haladva a Skót Parlamenthez, illetve a Holyrood Palotához jutunk. Az óvárosban, illetve a környezetében koncentrálodik a legtöbb múzeum és látványosság. A Fő utca egy szakaszon sétálóutca, máshol van rajta gépjármű forgalom, a Nemzeti Galériától nem messze található Katedrális felől lejt a Parlament felé. Az óváros látképét uraló St. Giles Cathedral a 14. század óta szolgálja a skót hívőket, ma egyházi funkciója mellett Edinburgh egyik fő látványossága. A főutcáról több sikátor is nyílik ezen a szakaszon, ezeket akár idegenvezetővel is be lehet járni, így megismerhetjük az iparosodás előtti emberek életét. A fő utcán üzletek, múzeumok és galériák váltják egymást, rengeteg a Skóciával kapcsolatos ajándéktárgyakat áruló üzlet, beszerezhetjük a képeslapot, vagy gyakorlatilag mindent skót kockás változatban. Természetesen a város nézésben megéhező, megszomjazó látogatókat több étterem és pub is várja. A séta kellemes hosszúságú, valamivel több mint egy kilométer.

 A Skót Nemzeti Galéria

 St. Giles Cathedral.

Edinburgh főutcája.

A helytörténeti múzeum.

Mi a Holyrood Palotát előző nap ugye már megtekintettük, így a Parlament épülete mögött átmentünk a Fő utcával párhuzamos útra és elindultunk, ezúttal felfelé, a Skót Nemzeti Múzeumhoz. A tekintélyes épület négy szinten több, különböző témájú kiállításnak ad otthont. A mindenből valamit elvet követték a múzeum berendezésekor. Régészeti leletek, történelem előtti életformák, tárgyi emlékek a kelta és a skót történelemből, találmányok, melyek skót felfedezőkhöz, kutatókhoz köthetőek, és ez nem a teljes lista. Számomra meglepő volt, hogy sok találmány vagy tudományos eredmény, melyet hajlamosak vagyunk angolként azonosítani valójában skót.

A Nemzeti Múzeumhoz vezető út a Cowgate (Tehénkapu).

A Skót Nemzeti Múzeum.

A múzeum után volt még valami, amit kutyabarátként Kedvesemmel nem hagyhattunk ki. Greyfriars Bobby kétségkívül Skócia leghíresebb kutyája volt, aki a 19. században élt. Állítólag a hűséges eb gazdája halála után 14 éven keresztül ült annak sírja mellett a közeli temetőben. Azt, hogy a történetben mennyi az igazság, talán senki nem tudja biztosan, de Bobby-nak halála után szobrot emltek a temető bejáratával szemben, amely azóta a hozzánk hasonló kutya örültek zarándokhelye Edinburgh-ban. Az emlékmű mögött áll a kutyus nevét viselő pub, amely tökéletesnek ígérkezett egy késői ebéd elfogyasztásához.

Skócia leghíresebb kutyájának, Greyfriars Bobbynak az emlékműve.

Másnap reggel én kicsit korábban indultam, mert kézpénzt kellett kivennem és váltanom. A buszon ugyanis csak ezzel lehet fizetni, ráadásul pontosan kiszámolt összeggel, mert a buszsofőröknél nincs váltópénz. A buszjegy ellenértékét egy átlátszó perselybe kell bedobni, így a vezető látja, hogy eleget tett-e be az utas, és kiadja a jegyet, majd a pénz leesik egy széfbe, ahonnan nyilván majd a garázsban szedik ki. Így a buszvezetőnek nem kell rablástól tartania, illetve kézpénzt kezelnie, és valóban nem tud visszaadni. Miután hozzájutottam némi apróhoz, bebuszoztunk a városba. Ezen a napon az Edinburgh Castle-t vettük célba. A város felett őrködő erődítmény története a 12. századig nyúlik vissza, de a számos ostrom során szerzett sérülések és a vár építészet fejlődése miatt többször átépítették. A tűzérség fejlődésével katonai jelnetőségét elvesztette, de a túristáknak kedvelt célpontja. Nyáron nagy tömegre kell számítani, amikor mi ott jártunk hosszú sor kígyózott a pénztárakhoz. Jó ötletnek bizonyult a jegyeket előre, interneten megvenni, így megkíméltük magunkat a sorban állástól. A kastélyból ráláthatunk az egész városra, sajnos, aznap amikor mi fent voltunk, párás, felhős idő volt, és még a reggeli köd sem szállt fel teljesen, de Skóciába erre még a nyár közepén is számítani kell.

Edinburgh Castle.

Alattunk a Princess Street Gardens és a belváros.

A kastélyból szép a kilátás, még egy ilyen párás, felhős napon is.

A kastély sok látogatót vonz, az előtte való téren pedig már a közelgő fesztivál előkészületei láthatóak.

A kastély azonban sokkal többet kínál mint szép kilátást, a fellegvár a Stuart időkben a király rezidenciája volt, az egykori királyi palotában ma a brit koronaékszerek másolatát is meg lehet tekinteni. A nagy terem állami gyűlések színtere volt, ma a város kulcsát örzik itt. A kastélyban rendezték be a Nemzeti Katonai Múzeumot is. Sajnos a kigyozó sorokat nem volt kedvünk minden esetben végigvárni, így nem jutottunk be mindenhová. Közkedvelt turista látványosság az egy órai ágyutűz. A 19. században mint idő jelzést vezették be, a környező kikötőkbe tartó vagy ott horgonyzó hajók számára. A minden nap ugyanabban az időben, pontosan 13:00-kor elsütött ágyú hangja mérföldekre elhallatszik, jelezve a pontos időt a tengeren lévő hajóknak. Ma már erre persze nincs szükség, de hagyomány tiszteletből az ágyút minden nap elsütik, pontban délután egy órakor. Egy tea elfogyasztása után mi elindultunk lefelé és elsétáltunk a Scott Emlékműhöz. Sir Walter Scott skót író és költő volt, aki a 18-19. század fordulóján élt. Magyarországon legismertebb műve az Ivanhoe. Edinburgh-ben álló emlékműve a legnagyobb amit valaha irodalmi hírességnek állítottak.

A Great Hall.

A város kulcsa, melyet az uralkodó látogatásakor átadnak Őfelségének.

105 mm-es tábori ágyú, a hagyományos egy órai ágyutüzet ma ezzel adják le.

Scott Monument, az irodalmi hírességnek valaha állított legnagyobb emlékmű.

 Sir Walter Scott szobra.

Útban vissza a szállásra, még megálltunk a Portobello Seaside-nál, egy tengerparti kertváros és strand. A strandoláshoz mindenképpen hideg volt, ezért csak bokáig merészkedtünk a vízbe. Sajnos a tengerparti séta sem sikerült hosszúra, mert egyre jobban elkezdett esni az eső, így inkább visszamentünk a nyaralóba.

Portobello Seaside.

Edinburgh felfedezése

Idén egy évek óta tervezgetett, de eddig valami miatt mindig elnapolt nyaralást váltottunk valóra, egy nyaralót béreltünk néhány napra Skóciában és felfedeztük Edinburgh városát. Mivel édesanyám látogatása is tervbe volt véve erre a nyárra, összekötöttük a kettőt, így ő is tudott velünk jönni, és természetesen Lordot is vittük magunkkal. A vasutas kedvezményünk okán nem volt kérdéses, hogy mivel megyünk, a 4,5 fél órás vonatút London és Edinburgh között még elviselhető. Édesanyámnak elővételben megvettem a jegyét, főleg a helybiztosítás miatt, mi még elüldögélünk akár a földön is, de neki már ez valószínűleg kényelmetlen lett volna.

King's Crossra hamar kiérkeztünk, szerencsére szombat reggel nem volt nagy tömeg sem a buszon sem a metron. A nagy bőröndöt leadtuk a pogyász kocsinál, volt még így is elég csomag, amire figyelhettünk, meg ugye Lord baba a kocsijában, mert ő nagysága ugye stílusosan utazik. Valójában szegényke már annyira öreg és annyira nehezen mozog, hogy sokkal könnyebb így közlekedni vele, mint mindig nosozgatni, hogy jöjjön. Megkerestük anyu helyét, de meglepetésünkre már ült ott valaki. Megnéztük a jegyeket, mindkettő arra a helyre szólt. Aztán rájöttem, hogy nagyon okosan 31.-ére vettem jegyet 30.-a helyett. Így séta vissza a kalauzhoz a vonat végébe, megvettem a kiegészítő jegyet, majd szerencsére találtunk két helyet ami nem volt lefoglalva, így a hölgyek le tudtak ülni, én meg Lorddal az előtérben utaztam. Edinburg-ban átszálltunk a helyi vonatra, ez már csak egy rövid, 15 perces út volt Prestonpansig. Kedvesem és anyukám innen taxival mentek a szállásig, elvitték az összes csomagot, én pedig gyalog indultam el a kutyával, persze nem tudta végig sétálni az utat, a domb alján úgy gondolta, ő eleget ment, így abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a 35 kilós ebzetet feltolhattam a domboldalban.

A hölgyeknek jutott hely a kocsiban, én pedig Lord és egy jó könyv társaságában az előtérben utaztam Edinburgh-ig.

Útban a szállás felé és kis pihenő a domboldalban. A 35 kilós kutyát tolva kicsit fárasztó volt az út.

A nyaraló nagyon hangulatos volt, Kedvesemnek nagyon tetszett a nagy konyha, közölte, hogy ő nem is kíván hazajönni. A ház tágas, a kert is, és bár a főút mellett van, mégis csendes, mert a kerítéstől kissé beljebb van az épület. Gyorsan kipakoltunk, majd elindultunk bevásárolni, hiszen önellátó helyen voltunk, és nyilván a kenyeret meg a párizsit nem Londonból cipeltük. Tranent, ahol a nyaralót béreltük, igazi hangulatos kis vidéki városka, néhány üzlettel a központban. Ekkor már késő délután volt, Edinburgh-ba már nem akartunk bemenni, de a környéken még sétáltunk egyet, átmentünk a szomszéd városba, Prestonpansba, aminek a főutcája a tengerparton fut. A borús, szeles idő ellenére jól esett a mozgás és hamar megérkeztünk. Találtunk egy pub-ot az utca végén, ott vacsoráztunk meg. Hangulatos hely nagyon kedves személyzettel és ízletes étkekkel. A tulajdonos még azt is megnézte nekünk, mikor megy busz Tranentbe, mert ekkor már kellő képen fáradtak voltunk, és nem volt kedvünk újabb 3-4 mérföldet gyalogolni.

A szállással teljesen elégedettek voltunk, Kedvesem azt mondta, a konyhát hozza magával.

Prestonpansban végigsétáltunk a tengerparton. Édesanyám kimondittan élvezte a borús, kissé szeles időt a magyarországi kánikula után.

 

Másnap reggel 8 óra körül keltünk, így 9 után nem sokkal már úton voltunk a skót fővárosba. Úgy gondoltam, első nap megnézzük mennyi idő alatt érünk be busszal. Fél óra és negyven perc közötti időt futott a busz szemben a vonat 15 perces menetidejével, de a vasútállomás jó 15 perces sétára volt a szállásunktól a buszmegálló pedig szó szerint a ház előtt, így a busz a továbbiakban is jó választásnak tűnt. A városnézést a Holyrood Palace-nál kezdtük, ez a brit uralkodó lakhelye edinburgh-i tartózkodása során. Ezt megeleőzően egyikünk sem járt még a városban, így fogalumnk sem volt, merre van, Párom egyszer csak mondta, hogy kb. itt szálljunk le a buszról. Elég jól tippelt, rövid sétával megtaláltuk a palotát. Kívülről majdnem olyan egyszerű épület mint a Buckingham Palota, a pompa, díszes termek, finom selymek és aranyozott berendezési tárgyak a falakon belül vannak. Bent nem lehetett fényképezni, csak a kertben és az udvaron. A díszítés és a brendezés itt-ott emlékeztet arra amit a Windsor Kastélyban is láttunk, van például egy jellegzetes piros szín (Kedvesem itt nyilván tudna pontosítani, hogy milyen árnyalatról van szó valójában, de nekem piros és kész), ami mindkét helyen visszaköszön a kárpitokon, szőnyegeken. Persze a palotának a Windsor ház, de még az Egyesült Királyság előtti időkről is megvan a maga története, amikor még a skót uralkodók lakhelye volt.

Megtaláltuk, előttünk a Holyrood Palota. Persze ez az uralkodónak fentartott főkapu, a turisták az egyik oldalsó bejáraton át nyernek bebocsátást.

Fotózni csak az udvaron és a kertekben lehet.

 Kívülről az épület meglehetősen egyszerű, a királyi pompát a falakon belül kell keresni.

A palotakert.

A palota bejárása után leültünk meginni egy kávét, majd rövid tanakodás után nekivágtunk a hegynek. Milyen hegynek? Az egyiknek, ami a város közepén áll. Néhány millió évnyi földtörténetet összefoglalva, a vulkáni működés nyomán felszínre került kemény, ellenálló kőzetek körül a jég, víz, szél mindent szépen elkoptatott, majd ezekben a völgyekben illetve lankás földeken felépült Skócia fővárosa, körülölelve ezeket a vulkáni tanuhegyeket. A város domborzata így igen változatos, bármerre indul el az ember előbb utóbb vagy lefelé vagy felfelé fog menni. A tanuhegyek pedig természetes kilátók, ennél fogva pedig kedvelt kiránduló helyek. Közülük mind területre, mind magasságra a legnagyobb a Holyrood Parkban található, a palota mögött. A dilemmát, hogy nekivágjunk-e vagy sem, csak az okozta, hogy nem holmi dombocskára kell felsétálni, a magassága még nem is annyira elrettentő, viszont meglehetősen meredek. Valószínűleg ez mentette meg a századok során a beépítéstől. Legmagasabb pontja az Arthur's Seat, vagy Arthur (király) ülőhelye. Mi nem mentünk fel eddig, egy alacsonyabban fekvő magaslatról tekintettünk le az alattunk terpeszkedő városra. A kilátás valóban pompás, csak ki kell fogni egy kevésbé felhős napot. Az út első szakasza, ameddig mi is felmásztunk, még nem annyira megterhelő, de a csúcs felé egyre meredekebb lesz. Út közben a vulkáni működés során kialakult formákat is közelről megfigyelhetjük.

 Holyrood park, ami tulajdonképpen egy hegy a város közepén.

Már úton felfelé,  alattunk a Skót Parlament épülete.

Szemben a Carlton Hill, egy másik vulkáni tanuhegy.

Pillantás a belváros felé.  A kép hátterében az Edinburgh Kastély, ami, mily megelepő, egy tanuhegy tetején áll.

A környék domborzata igen változatos.

Útban fefelé az aktív vulkáni multról árulkodó szikla alakzatokat láthatunk.

 

Mi eddig jüttünk, a csúcsra vezető út kissé meredekebb lett volna.

Akadtak szép számmal akik felmentek egészen az Arthur's Seatig, ami a város legmagasabb pontja.

Még egy utolsó pillantás, mielőtt elindultunk lefelé.

A hegyen tett kirándulás után ismét buszra szálltunk, utunk a kikötőbe vezetett. Hajóra szálltunk, nem is akármilyenre. A HMY Britannia évtizedeken keresztül szolgálta a királyi családot. A Királyi Jacht 1997-ben vonult nyugdíjba és ma Edinburgh egyik dokkjában várja a turistákat, akik bejárhatják a fedélzetet, és megnézhetik milyen volt Őfelsége úszó rezidenciája. A túra a hajóhídon kezdődik, majd szintről szintre megyünk lejebb, bejárva a közösségi tereket, ahol a kis William és Henry hercegek játszottak a nyolcvanas években, betekinthetünk a kabinokba, az étkezőkbe, végül  bepillanthatunk a jachton szolgáló több mint 200 fős legénység életébe is és a túra végén a gépházra is vethetünk egy pillantást. Személy szerint nekem nagyon tetszett a hajó, csak ajánlani tudom mindenkinek aki a városban jár. Több busz is megy az Ocean Terminálhoz, ez egy bevásárlóközpont. A yachthoz a bejárat is ennek a legfelső emeletén van.

 Több mint 40 éven át a királyi család úszó rezidenciája, ma turista látványosság. A Royal Yacht Britania.

 Amikor ott jártunk egy nem minden napi szomszédja volt, az HMS Somerset, a Királyi Haditengerészet egyik fregattja épen akkor járt látogatóban Edinburgh-ban.

Vissza a jachthoz, a túra a hajóhídon kezdődik.

A díszítés egyáltalán nem túlzó.

Az étkező, ahol időnként magas rangú vednégeket fogadtak.

Az 1953-ban vízre bocsátot hajó berendezését többször módosították.

A matrózok kabinja kissé szűkösebbnek tűnik.

Mire visszaérkeztünk tranenti szállásunkra lehült kissé a levegő, így a hölgyek egyhangulak megszavazták, hogy kapcsoljam be a fűtést. Igen, Skóciában ezzel számolni kell, ha az ember fázós, lehet, hogy fűteni kell augusztusban. Hiába, az 56. szélességi fokon nem kimondottan trópusi klíma uralkodik.