Gondolatok a folytatásról

Igen, tudom megint hónapokra eltűntem. Igen, tudom, ezt így nem kellene. Mert ha az ember csinál valamit, csinálja normálisan, vagy ne csinálja sehogy. Ez meg akkor is igaz, ha csak egy személyes blogról van szó, aminek a hiánya senkit nem viselne meg igazán. Ezért estem gondolkodóba, hogy mi is legyen? Mert engem zavar néhány apróság. Például, nem tudom pontosan mit is szeretnék ezzel a bloggal, úgy értem, még nekem sem tiszta, mi a célja. Egy biztos semmiképen sem közösségi tájékoztatásnak szánom, ahhoz túl sok benne a személyes jellegű, a köz számára érdektelen  olvasnivaló. Nem szeretnék nagy látogatottságot, és nem célom a nagy tömegek megszólítása. Ebben az esetben viszont, ha az írás csak azoknak szól, akik így vagy úgy de közel állnak hozzam, van néhány oldal, ami számukra lehet érdektelen és unalmas, pl. amikor a szállás vagy munkakeresésről írok, ugyanakkor ezeket törölni sem szeretném, mert amikor valaki kérdez tőlem ezekről, egyszerűbb csak a blogot linkelnem, mint mindent leírni. Szintén dilemma, hogy beleírjak-e a blogba más helyekkel, országokkal, kapcsolatos élményeket is, miként azt tettem Izrael esetében, vagy ne. Egy élménybeszámoló jellegű blogba ez simán belefér, és a cím is ezt sugallja, ugyanakkor akit meg csak a londoni (angliai) hétköznapok érdekelnek, annak zavaró lehet. Ez tehát a mit írjak problémája.

A hogyan írjak szintén nem könnyű kérdés. Konkrétan a nyelvre gondolok. Mert tudom, hogy vannak akik Magyarországon olvassák az írásaimat és nem beszélnek angolul, de itt is lenne  érdeklődő, aki olvasná, csak magyarul nem ért. Tudom, google fordító. Ez azonban újabb problémát vet fel. A google (és egyéb online fordítóprogramok) jól-rosszul, inkább rosszul lefordítják a szöveget, ha az helyesen van írva, de az én ékezet nélküli magyar szövegemmel nem boldogulnak. Tudom erre is van megoldás, írjak ekézettel. Ezzel a nyilvánvaló probléma, hogy gyakorlatilag újra kellene gépelnem az egész blogot. 

Ezek a dilemmák, minden ötletet és javaslatot szívesen fogadok.

Olimpia

Itt van, elérkezett, tegnap elkezdődött a 2012-es nyári Olimpia, aminek London ad otthont. Bár a hivatalos megnyitó ünnepség csak tegnap volt, a város már hetek, hónapok óta olimpiai lázban ég. A láng az elmúlt több mint 2 hónapban bejárta az Egyesült Királyságot, az utolsó néhány napban pedig London minden zugába eljutott. Természetesen én is elmentem megnézni. Ugyan a lakástól, ahol lakunk, néhány száz méterre is elhaladt a láng aktuális hordozója, én mégis utaztam egy kicsit a látványért. Mivel délután 1-kor randim volt a Primrose Hillnél (természetesen a párommal) :), és a láng is ekkor járt Battersea-ben, busszal elmentem Southwark-ba, ahová 10 óra után nem sokkal érkezett. Mikor odaértem, épp az előőrs vonult el, majd nem sokkal később Freya Cooper is megérkezett az Olimpiai Lánggal. Az egész nem volt több tíz percnél, mégis felemelő érzés volt, és abban a pillanatban nagyon büszke voltam, hogy londoni vagyok.

A megnyitó napján aztán már rendesen felbolydult a város, útlezárás és terelés mindenfelé, meg persze rengeteg ember. Kimondottan szerencsés vagyok, hogy gyalog járok dolgozni, így rám nem igazán van hatással a közlekedési káosz. Én a megnyitóról lemaradtam, éjszakára voltam beosztva, mire elkezdődött éppen indulnom kellett dolgozni. Párom egy ismerősnél nézte a TV-ben. Ez volt a legvonzóbb, a helyszínre horribilis összegért lehetett jegyet váltani, a Hyde Park-os kivetítős buli is £60 lett volna.

Ma pedig megkezdődtek a játékok, és nem rég olvastam, már meg is van az első magyar érem; Csernoviczki Éva judoban bronzérmet szerzett. Ezúton is gratulálok neki! :)

Itt tartunk jelenleg, a folytatást majd meglátjuk. Végül néhány szóban had szóljak arról, ami az olimpiai készülődés alatt vált világossá számomra; miért is tartom elmebeteg ötletnek olimpia rendezését Budapesten a közlejövőben. Tudom, most majd megkapom, hogy innen könnyű ugatni, meg elszálltam, én már benne vagyok a jóban, és visszafelé köpködök. Pedig nem ilyesmi vezérel, egyszerűen látom, átélem mivel jár egy ilyen esemény, és ez segít tisztábban látni.

Először is, itt nem egy buliról beszélünk, hogy valakinek kipattan az agyából, hogy szervezzünk egy bulit, a többiek meg rávágják, hogy ok, miért ne, annyira nem lehet nehéz. De, az. Nagyon is az. Nem annyiból áll, hogy felújítunk pár stadiont, meg épül egy két új szálloda. Sokkal inkább egy teljes városrész komplex fejlesztéséről van szó, több négyzetkilométer területen úgy, hogy ne csak az olimpia igényeinek feleljen meg, hanem az esemény utáni hasznosítása is megoldható legyen.

Olyan, elsősorban közlekedési infrastruktúra fejlesztésekre lenne Budapesten szükség, amelyeket szerintem az elkövetkezendő 30 évben nem fognak megvalósítani. Itt 30 kilométernyi metró 23 állomással 7 év alatt megépült, igaz nem végig mélyvezetésben, és ebben benne volt a műszaki tervezés is. Az első szakaszt 5 év után átadták, majd egy év múlva követte a második és meg egy évre rá a harmadik. Budapesten az első 7 kilométeres szakasz hány éve épül? A többiről meg csak legendák vannak. Márpedig a közlekedés rendkívül fontos; egy Olimpia több mint egy millió plusz embert jelent a városban, akiket mozgásban kell tartani. Ez még Londonnak, illetve a TFL-nek is erőt próbáló feladat, pedig itt az egy millió az állandó ingázóknak és lakosoknak csak az egy tizede, képzeljük el mi lenne Budapesten, ha máról holnapra másfélszer annyi ember akarna közlekedni.

A harmadik és legfőbb ok, a pénz. Rengeteg pénzbe kerül, nem csak a fejlesztések, beruházások, hanem maga a rendezés is. Még egy jóléti társadalomban is, ahol a minimálbéres betanított munkásnak sem kell azon aggódnia, mit eszik a hónap végén, is sok a méltatlankodó, akik azt mondják, minek ez nekünk, elköltenek rá egy rakás pénzt. Ez így van, Olimpiát rendezni felemelő, izgalmas, presztízs és veszteséges. Akármennyien is jönnek el, akármennyire drágák is a jegyek, ezt sehol nem a pénzért csinálják. Ráadásul mindannak az (infrastruktúra) fejlesztésnek, amit a játékok kapcsán végrehajtottak, itt lesz jövője is, egyszerűen mert London hatalmas és növekszik. A lakásoknak lesz gazdája, a szállodákban később is lesz vendég, a metróra jut utas, a plusz sávok jól jönnek később is. Egy zsugorodó és sokkal kisebb társadalomban ez nem igaz, tehát ott még drágább lenne, tekintve, hogy nagyon sok minden kihasználatlan maradna az Olimpia után.

Negyedik; az emberek hozzáállása. Csak a nyitóünnepségen 15 000 önkéntes dolgozott. Önkéntesek, tehát fizetés nélkül, önszorgalomból, a nyár közepén, 30 fokban gondoskodtak a látogatókról. És ez csak egy nap volt, még 16 hátra van. Vajon lenne Budapesten kellő mennyiségű ember, aki szabadidejét áldozná erre? Vagy a rendezőknek kellene még mélyebben nyúlni a zsebükbe, tovább növelve a számlát? Szerintem tudjuk a választ....

Kirándulás Doverbe

Az utóbbi időben nem történt semmi említésre méltó, egészen múlt hétig, amikor is párommal Doverbe kirándultunk. Ez egy kisváros Anglia délkeleti csücskében, a La Manche partján. Londonból közvetlen vonatjárattal elérhető, mi Victoria-ról mentünk. St. Pancras Internationalről is indulnak vonatok arra a HS1-en, ez a nagy sebességű vasútvonal, amit a TGV-k is használnak Párizs és Brüsszel felé a csatorna alagúton át. Ezen közlekedve szűk másfél óra alatt elérhető Dover, a mi hagyományos vonatunknak ez 2 órába telt, viszont valamivel olcsóbb, 1 felnőtt menettérti jegy £31.2 volt, ráadásul Victoria jóval közelebb van hozzánk, mint St. Pancras.

Nem indultunk hajnalban, így 11 óra előtt nem sokkal érkeztünk Dover Priory vasútállomásra. A terv az volt, hogy megkeressük a kikötőt, azon belül pedig azt a dokkot, ahonnan a városnéző hajó indul. Kedvesem találta interneten, fejenként £8 egy 45 perces hajós túra. A tájékoztató szerint 12 órakor indul egy túra, azt céloztuk meg. Nehéz dolgunk nem volt, az egész város nem nagy, kb. 28 000-en lakják. Volt egy nyomtatott várostérképünk, azt is kedvesem szedte le a netről. Úgy szeretem, hogy mindig ilyen felkészült. :) Mintegy 20 perces sétával elértük a partot, és hamarosan találtunk egy turistainformációs bódét. Itt rákérdeztünk a hajóútra. Az úriember útba is igazított minket, talán 5 perc sétára volt a Marina, ez a vitorlás és jachtkikötő, onnan indult a túra is. Vagyis indult volna, mert amikor odaértünk, mondták, hogy a kapitány jelenleg nincs itt, majd délután 4 órakor hajóznak ki először. Ok. Visszafelé informátorunk elnézést kért, neki erről nem szóltak.

Érkezés Dover Priori Stationre.

A tengerpart háttérben a sziklákkal

 Dover Marina

Különösebben nem estünk kétségbe, elindultunk a part mentén és megkerestük az utat a fehér sziklákhoz. Maga Dover nem tartogat túl sok látnivalót az\ turisták számára, két dolog miatt érdemes ide látogatni, ezek a kastély és a fehér sziklák. Mi az utóbbit céloztuk meg első körben. Egy meredek, helyenként függőleges, több kilométer hosszú partvonalról van szó a város mindkét oldalán, amely helyenként több mint 100 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. A sziklák alapanyaga mészkő, ezért fehérek. A "kiépített" sétány a várostól keletre lévő sziklákon található. A kompkikötő mellett kell elindulni, lépcsők és gyalogút vezet felfelé. Senkit nem akarok elijeszteni, nem megmászhatatlan magasságról van szó, de ne lankás dombocskára készüljünk. A fennsíkra érve egy látogatóközponthoz érünk, itt lehet frissítőket venni, megpihenni egy kicsit a padon, és ami fontos, hosszú ideig itt lehet utoljára mosdót használni. A tényleges túra innen indul, végig a partvonal mentén, a sziklák tetején. Alattunk a kompkikötő, majd a tenger. Amikor mi voltunk ott, egész nap felhős volt az ég, de a látvány még így is lélegzet elállító volt, még szebb lehet, amikor a szikrázó napsütésben a mészkősziklák vakító fehérek. Hogy ki meddig megy el, egyéni döntés kérdése, a végcél a bő 2 mérföldre lévő világítótorony lehet. A 19. században ez segített a hajózóknak megtalálni a kikötőt, illetve átnavigálni a Doveri szoroson. Funkcióját mára átvették a fedélzeti GPS- és radarberendezések, így ma már nem üzemel, csak turistalátványosság.

 A kompkikoto

A világítótorony - funkcióját átvette a GPS és a radar

A világítótoronynál láttuk, hogy van shuttle busz vissza  a városba. Egy ideig gondolkodtunk, hogy rákérdezünk, de végül a séta mellett döntöttünk. Azonban nem a part menti ösvényen indultunk vissza, kissé beljebb egy valóban kiépített, jobb minőségű és síkabb vonalvezetésű úton indultunk el. Ezen könnyebben és gyorsabban megtettük az út nagyobbik részét. Igaz, a partvonalat és a sziklákat nem lehet látni innen, így csak visszafelé útra tudom javasolni. Egy ponton találkozik a part menti sétánnyal, innen megint két lehetőségünk van, vagy felmegyünk a felső úton a látogatóközpont felé, vagy ezt kihagyva az alsó teraszon haladunk megspórolva némi gyaloglást és emelkedőt. Mi ez utóbbit választottuk, és milyen jól tettük. Nyúlüregeket már előzőleg is láttunk szerte a fennsíkon, itt azonban végre néhány tapsifülest is megpillantottunk. Párom nyomban elindult, hogy levadássza őket, természetesen csak fényképezőgéppel. Igen, róla tudni kell, hogy imádja a nyuszikat. Igazából mindent, ami cuki és szőrös (ezért nem borotválkozom szabadnapokon. :P).
Az alsó teraszról közvetlenül nem lehet lejutni a városba vezető útra, egy helyen fel kell menni egy másik úthoz. Ez a néhány száz méteres szakasz az, ami miatt érdemes meggondolni, erre jöjjön-e az ember. Itt az út egy bevágásban halad a sziklafalon, mindössze másfél-két méter széles. Korlát nincs, mindkét oldalon függőleges sziklafal, jobbra felfelé, balra lefelé, több tíz méteres mélységben. Halált megvető bátorság nem kell, de tériszonyosoknak, szédülésre hajlamos embereknek nem javasolnám.

Visszafelé a könnyebb utat választottuk

Párom, amint nyúlra "vadászik"

Rövidesen újra Doverben voltunk. Ekkor 5 óra már elmúlt, a hajókirándulást lekéstük, de e miatt nem izgattuk különösebben magunkat, eleve úgy indultunk el a sziklákhoz, hogy ha visszaérünk, visszaérünk, ha nem, akkor nem. Ekkor már több mint 15 kilométer volt a lábunkban, úgy döntöttünk a kastélyt ezúttal kihagyjuk, majd visszajövünk máskor. Aki mindent meg akar nézni egy nap, annak a világítótoronytól érdemes a shuttle busszal mennie, az érinti a kastélyt is, így belefér mind a kettő, és onnan lehet visszasétálni a városba. Doverről leginkább az jut eszembe, hogy kihalt. Már már olyan mint egy szellemváros, legalább is London után. Bezárt üzletek, bedeszkázott ablakok. Néztük az ingatlanközvetítők kirakatait, az ingatlan árak nagyon alacsonyak. Azért a pénzért, amiért Londonban külvárosi stúdiólakást lehet bérelni, ott 2-3 szobás sorházakat adnak ki saját kerttel. A vételárak is hasonlóan alakulnak. A városban az egyetlen komolyabb munkáltató a kikötő, amiből a kompkikötő bonyolítja le a legnagyobb forgalmat. A hajók még most is elég sűrűn forgolódnak Dover és Calais illetve Dunquierk között, de a forgalom a csatorna alagút megnyitása óta jócskán visszaesett, vasúti kompok például érthető módon ma már egyáltalán nincsenek.

Élmenyekkel gazdagon, kellemes fáradtsággal a tagjainkban szálltunk fel a South Eastern Londonba tartó vonatára. Az úton kifogtunk egy kisgyermekes párt, na ná, hogy a 1.5-2 éves gyermek végig hisztizte az utat, amit a szülők a vonat asztalkáján rögtönzött dobolással, illetve apuci énekléssel fejelt meg. Félre értés ne essék, nem a gyereket hibáztatom, hogy miért hisztizik. Nem várható el egy két évestől, hogy nyugodtan és csendben végigülje a két órás utat. De ha én ezt gyermektelenként felfogom, akkor talán a gyermekes szülőknek is  gondolni kellene rá. Ha tudom, hogy délután egy két órás vonatút áll a család előtt, akkor mondjuk nem fektetem le a gyereket ebéd után, nem hagyom aludni, inkább kifárasztom. Szinte garantált, hogy a vonaton aludni fog. Na mindegy.

Új helyen, végre együtt!

Hosszú ideje nem jelentkeztem, amiért elnézést is kérek mindenkitől. Most igyekszem pótolni az elmaradást.

Talán már említettem, hogy Wembley-ben egy magyarok lakta házban béreltem egy egyszemélyes szobát. Angliában semmi sem hatalmas, a single szobák pedig pláne nem. Már Kedvesem két látogatása alkalmával sem volt kényelemes, így elég egyértelmű volt, hogy ha kiköltözik keresnünk kell egy tágasabb szobát. Egyenlőre mindenképpen ilyesmiben gondolkodtunk, mert lakást vagy házat bérelni nem csak költségesebb, de több kötöttséggel is jár, minimum fel, de inkább egy évre alá kell írni, így a "végleges" helyett jobb együtt kiválasztani, ha már Ő is itt van. Így találtam ezt a lakást, ahol egy dupla szoba volt kiadó egy háromszobás lakásban. Néhány e-mail és sms váltás után egyeztettünk időpontot, megnéztem a helyet, megbeszéltük a részleteket, és másnap beköltöztem. A költözésben volt lakótársam segített.

Az új hely, ahová költöztem, illetve költöztünk Párommal, csak Ő Magyarországról, én meg Wembley-ből, Battersea, délnyugat Londonban. Egy 8 emeletes lakótelepi társasház 4. emeleten van a lakás. 3 szobás, egy konyha és egy fürdő meg egy kis erkély tartozik még hozzá. Az egyik szobában egy lengyel pár lakik, ők a főbérlők, a másikat eddig egy portugál hölgy bérelte, aki azonban nem rég visszaköltözött szülőföldjére, így a helyére most egy mexikói lány érkezik majd. A harmadik szobában ugye ott vagyunk mi ketten. Szerencsére nyugodt társaság, nem igazán zavarjuk egymást, nincs hangoskodás, vagy ilyesmi.

A környékről annyit, hogy ez is amolyan panelházas lakótelep mint pl. Békásmegyer vagy Avas, még a házak sem sokkal változatosabbak. Itt is van kisebbség, de alapvető eltérés, hogy itt jobbára ők is dolgoznak, és nem feltétlenül mások tulajdonából, adójából próbálnak megélni. Illetve az általánosan magasabb életszínvonal miatt több az üzlet, étterem, pub és az emberek is kedvesebbek.

View Larger Map

A ház ahol mi lakunk Battersea Park National Rail stationtől 5 percre található gyalog. Ez az állomás a 2-es zónában található. Innen csak egy megálló London Victoria, de Dél London számos pontja is elérhető vonattal. Én különösen szerencsés vagyok, a munkahelyemre egy busszal be tudok menni, ha nincs dugó, a 137-essel 15-20 perc az út. Ebből a szempontból sokkal jobb mint Wembley, és a környékkel is elégedetebbek vagyunk, így mindenképpen jó váltás volt. Szintén pár perces sétával elérhető a Battersea Park. Clapham Junction csak néhány megálló busszal, itt még több üzlet és étterem van, meg persze a vasútállomás, ahonnan kevés hely van a déli országrészben, ami ne lenne elérhető vonattal. Íme néhány kép a házról, illetve a környékről;

Londoni városnézés, második felvonás

Ugyan a nyaralás véget ért február 20.-án, de a szabadságból még hátra volt egy hét, szerencsére. (Upsz, remélem ezt a főnökeim nem olvassák. Az egyikük tud magyarul). :) Amikor januárban itt volt Párom, elég sűrűre sikeredett a program, ezúttal már előre elhatároztuk, hogy nem rohanunk. Jó, ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy tudtuk, egy hónap múlva már Ő is itt fog lakni, így ami esetleg kimarad most, azt lesz időnk bepótolni. Ennek megfelelően kedden délutánig ki sem dugtuk az orrunkat a lakásból. Talán egyáltalán ki sem mozdultunk volna, ha nem kellett volna bevásárolni. Ha több mint egy hétre elmegy az ember, ritkán hagy otthon tele hűtőt. Így először elmentünk bérleteket venni, ezt a metróállomás automatájánál gyorsan meg is oldottuk. Tetszik ez az elektronikus bérlet, nincs sorban állas, az automatánál feltöltöm az Oystert, kartyaval fizetek és kész. Utána megcéloztuk az egyik nagy bevásárlóközpontot, kis kitérővel. Kedvesem előre kitalálta miket szeretne főzni, ha itt lesz. Ez egyébként nagyon jól esett, annyira aranyos, hogy ilyeneken töri a fejét, hogy mivel kedveskedjen nekem. Kérdezte van-e  botmixerem, mondtam, hogy nincs, de ha kellene vehetünk egyet. Van egy áruházlánc, az Argos, ott olcsón lehet kapni. Sajnos a wembley-i Argosban nem volt az a botmixer, amit kinéztem, így lefoglaltuk a harlesdeniben. Az egy busszal megközelíthető és közel van a szupermarkethez, ahová mentünk később. Egyébként, ha valaki konyhai kisgépeket szeretne, tudom javasolni az Argos sajátmárkás termékeit, mi a mixert £4.99-ert vettük. Nyilván nem csúcsminőség, de a többi ennek a többszörösébe kerül. 99 pennyért vásárolható hozzá 3 év teljes körű garancia, így azért valamelyest be van biztosítva az ember. A harlesdeni bolt mellett Kedvesem felfedezett egy másik üzletet, amolyan olcsó háztartási bolt féle. Imádja az ilyeneket, így ott is körülnéztünk. Ezúttal csak néhány műanyagdoboz volt a zsákmány. Innen egy kicsit sétáltunk majd egy kicsit buszoztunk az ASDA-ba. Megejtettük a nagybevásárlást, teletömött szatyrokkal értünk haza. Vacsorára Párom finom pásztorpitét készített, jól belakmároztunk majd nyugovóra tértünk.

Ezek a képek jó egy hónappal korábban készültek, pár bejegyzéssel ezelőtt megígértem, hogy feltöltöm őket:

Szerdán a Hyde Parkban kezdtük a városnézést. Természetesen nem jártuk be az egészet, hiszen hatalmas. Meg egy kicsit hűvös is volt az idő, a parknak igazából tavasszal meg nyáron van meg hangulata a virágokkal, sportoló, piknikező emberekkel. Így most inkább csak átsétáltunk egy részén. Utunkat a Harrod`s, London leghíresebb boltja felé vettük. Köztudott, hogy Őfelsége is itt vásárol, ez az árakon de a kiszolgálás minőségén is meglátszik. Az alsó szinten élelmiszerek, feljebb pedig minden amit el lehet képzelni, ruhák, lakberendezés, könyvek és még sok minden. Természetesen azért egy kis édességet muszáj volt vásárolni. :) Utunkat as közeli Natural History Museum felé vettük. Kedvesem még januárban kinézett egy természetfotós kiállítást, ezt tekintettük meg.

Másnap szép napos időre ébredtünk, amint azt időjárás előrejelzés már megjósolta. Így nem volt véletlen, hogy ekkora terveztük a London Eye túrát. Reggel még elmentünk az Ikeába kicsit körülnézni. Felmerült, hogy esetleg abban a házban maradnánk, ahol lakom, ehhez azonban kicsit át kellene rendezni a szobát, ezért látogattunk el a svéd bútorboltba. Onnan némi metrózás után elértük Westminstert, és hamarosan megérkeztünk a London Eye-hoz. Megvettem a jegyeket, kettőnknek 37,8 font volt, és némi sorban állás után beszálltunk a kapszulába. Tiszta idő, ragyogó napsütés és persze lenyűgöző kilátás. A délután hátralévő részében meglátogattunk néhány boltot, mert Kedvesemnek még jó pár apróságot ki kellett pipálnia a listájáról. Mindenkinek vitt valami kis apróságot, nem feltétlenül londonos bögrét vagy pólót.

Pénteki programnak a Nemzeti Galériát terveztük. A festészetet mindketten szeretjük, bár az kétségtelen, hogy párom messze jobban otthon van ebben a témában mint én. Engem már az épület is lenyűgözött, és láttunk nagyon sok szép képet is. Némelyiknél igencsak tátva maradt a szám, milyen részletgazdagon ábrázoltak az egyes művészek. A múzeumtól rövid sétára indultunk a Piccadily Circus felé. Út közben belebotlottunk egy M&M`s boltba. Kivételesen megálltuk hogy csak nézegessük az édességeket és ne vásároljunk. Éhségünket inkább egy Nanados étteremben csillapítottuk, némi sült csirkével, hasáb burgonyával és főtt kukoricával. Hazafelé leszálltunk Alperton-nál, hogy a Sailsbury`s-ben bevásároljuk a túléléshez szükséges GÜ mennyiséget. :)

Hétvégére már semmilyen komoly programot nem terveztünk, a környékbeli sétákat leszámítva nem mentünk sehova. A vasárnap délelőtt pedig jobbára a bőröndpakolásról szólt. Párom gépe 13:55-kor indult London Heathrow-ról. Természetesen kikísértem a reptérre. Rossz volt újra elbúcsúzni, mégis könnyebb szívvel tettük, hiszen tudtuk, hogy három hét múlva újra látjuk egymást, és akkor már csak egy útra szól majd a repülőjegye. :)

Vissza Londonba

Hétfő a búcsú napja volt, búcsú Izraeltől. Természetesen ezen a reggelen visszatért a ragyogó napsütés és a húsz fok feletti hőmérséklet. Reggel elkezdtünk összecsomagolni, sakkoztunk, mi melyik bőröndbe kerüljön, mi menjen, mi mehet a kézipoggyászba. Mi hol fér el, és ugye a 23 kilós súlyhatárt sem kellene túllépni. Hazafelé ez mindig nehezebb, mert jó esetben az embernek a ruhái ugyanúgy megvannak, csak tele van souvenirekkel, ajándékokkal, a mi esetünkben ez több kg csoki formájában volt jelen. Végül mindent bepakoltunk, lemértük párom bőröndjét, 22.5 kg. Az enyém már nem jutott el a mérlegelésig, mert kilehelte lelkét. A cipzárja megakadt egynegyedig behúzva, és onnan semerre. Se előre, se vissza. Jó, kicsit tele volt az igaz. Így egy órával indulás előtt ott álltam egy bepakolt, ám de nem zárható bőrönddel. Így Kedvesem még lement a partra egy kicsit, én pedig elindultam bőröndöt venni. (Nem lett volna jó ötlet, hogy velem jöjjön; Ő sem kis termetű, de amilyen tempósan gyalogoltam a méteres lábaimmal, kb. futnia kellett volna mellettem.) Végül egy boltban találtam bőröndöt. Volt egy világoskék és egy fekete ami szoba jöhetett, mert rozsaszin, piros vagy virágmintás darabot azért nem szerettem volna magamnak. A kettő közül a fekete Samsonite volt, 900 ILS-ért, a másik valami helyi márka (persze azért made in China) :)), 400 ILS-ért. Utóbbit választottam, az eladó hölgy ajánlott hozzá illő kicsit is, akkor tud rá adni 20%-ot. Mondtam, hogy ez jó, csak nem tudok vele mit kezdeni, mert kis bőröndöm mar van, kettő kézipoggyászt nem vihetek fel a gépre, a második feladottért meg fizetni kellene, akkor már el is költöttem a kedvezményt, ha nem többet. Na addig meséltem szomorú történetemet az éppen tönkrement bőröndről, amíg a hölgy megadta a 20% kedvezményt. :) Hű milyen jó vagyok, kb. 60 fontért vettem egy nagy, új és szép bőröndöt. Boldogan nyargaltam vissza a szállásra új szerzeményemmel, egész jó időt futva, így még átpakolni is kényelmesen sikerült. Mérlegelés, 23kg. Necces, reméljük nem csal sokat a mechanikus mérleg.

Eddigre persze már Párom is visszaért, így még egyszer átnéztük a szobát mit hagyunk ott egy romos bőröndön kívül. Lecuccoltunk a recepcióra, na akkor jelentkezzünk ki. Na most az úr a pultnál éppen telefonon beszélt valakivel. Voltak még ott páran, de ők nem beszélni idegen, és különben sem az ő kompetenciájuk. Az a telefonbeszélgetés csak nem akart véget érni, nekünk meg menni kellett, így otthagytam a kulcsot. CC on file, (na ez egy kis szakmai szleng, annyit takar, hogy a szálloda számítógépes rendszerében benne vannak a hitelkártya adatok, tehát a kártya (és így a vendég) fizikai jelenléte nélkül is tudják terhelni a fogyasztás ellenértékét), nem kell nekünk beszélgetnünk.

A kereszteződésben fogtunk egy taxit (nem volt nehéz, két bamba turista két bazi nagy bőrönddel biztos nem sétálni indul, hanem a reptérre siet), így rögtön az első taxis ajánlkozott. Kicsit csalódottnak tűnt, hogy mi csak Savidor állomásig szeretnénk menni, a szokásos 50 ILS-re azért gyorsan rámondott még 10-et, mert hát a csomagok. Végül is, biztos többet fogyaszt az autó... Legyen boldog vele. Az állomásnál biztonsági ellenőrzés, csomagátvilágítás. Szerencsére nem kellett rohannunk, időben kiértünk. Automatából megvettük a jegyet, remélve, hogy ezúttal jót kapunk. Az ár annyi volt mint idefelé, ez bizakodásra adott okot. Hamarosan befutott vonatunk, ami egyébként Modinba tartott, ezt kell keresni, ha a reptérre akarunk menni. Tumultus most sem volt a szerelvényen, le tudtunk ülni arra a három megállóra.

Tel Avivban a gép indulása előtt 3 órával illik kiérni a reptérre. Ezt az időt tartalmasan lehet eltölteni biztonsági ellenőrzés címén. Kezdődik egy kis kérdezz felelekkel. Biztonsági tiszt hölgyemény kérdez, mi válaszolunk. Honnan jöttünk, mióta vagyunk együtt, mit csináltunk itt, hol jártunk, stb. Aztán bőröndröntgen. Egy nagy gép átnézi a csomagunkat, csak azt, amit fel akarunk adni. Itt ért az első sokk, amikor a frissen vásárolt bőröndömet úgy vágta ki a gép, mint egy katapult. Köszi, hogy vigyáztok más ember értékeire. Aztán bőröndszemle. Vagyis a csomagot fel kell tenni egy pultra, ahol kinyitják, kipakolják őket. Mindent tüzetesen átnéznek, meg át is törölgetnek egy üvegmosó kefére emlékeztető valamivel. ez összeszedi a mikrorészecskéket mindenről, apró porszemeket, szöszöket. Egy gép aztán kielemzi az anyagmintát. Ha C4 vagy Samtex maradványokat mutatna ki, nem biztos, hogy boldogok lennének. Tehát 3 sorban állás után már eljutunk egészen az utasfelvételig. Ez gyorsan és egyszerűen ment, a mérlegelésnél mindkettőnk csomagja rendben volt. Így hamarosan beállhattunk a következő biztonsági ellenőrzéshez, ahol minket illetve a kézipoggyászt vizsgálják át. Szép lassan haladt a sor, ami nem volt éppen rövid. Volt mellettünk egy rövidebb, de oda nem lehetett beállni, el volt kordonnal választva. Mondtam Páromnak, hogy az valami VIP sor lehet, kiválasztottaknak. Lassacskán elértünk a kapuhoz, ahol előbb Kedvesemmel, majd velem közölte egy hölgy, menjek vele. Kis bolyongás, majd beállítottak egy másik sorba. Ekkor Páromat már nem láttam. A hölgy engem a sor elejére rakott, kis forgolódás után fedeztem fel Kedvesemet ugyanannak a sornak a végén. Szerencsére ez a VIP sor nem volt túl hosszú. Mert minket is oda raktak. Egy kiválasztottnak nem könnyű az élete, ezt a Mátrix óta tudjuk, és ugyan Smith ügynök most nem jött, ellenben oda-vissza átvilágítottak, majd a kézipoggyászunkat is szétpakolták és áttörölgették az üvegmosókefével. (Bocsi, biztosan van rendes neve, de én azt nem tudom, úgyhogy nálam marad ez). A vicces a kis bőröndöm volt, amit kb. négyszer világítottak át. A probléma gyökere az volt, hogy megkérdezte a hölgy, hol vannak a hamsák. (Autentikus, különböző mintákkal díszített fémlapocskák). Én mondtam, hogy a csomagban. Bővebben? Ja, hát azt nem tudtam, Párom pakolta be őket. Így eltartott, míg lokalizálták őket, de végül továbbengedtek. Kicsivel később Kedvesem is követett, és már csak az útlevél ellenőrzésnél kellett egy kicsit sorban állni. Itt már semmi extra nem történt, kaptunk még egy pecsétet az útlevelünkbe, és irány a tranzit. Meg a mosdó.

Kedvesem még szeretett volna pár apróságot, többek között hűtőmágnest venni. Találtunk is egy souvenir boltot. Néztük az árakat, teljesen normálisak voltak, kb. mint bent a városban. Párom össze is szedett néhány apróságot. Aztán a pénztárnál derült ki, amikor az előtte álló fizetett, hogy hát az árakat USD-ben tessék érteni kérem, nem ILS-ben. (Vagyis masszív háromszorosa annak mint amit mi képzeltünk). Egy hűtőmágnes kivételével minden vissza is került a helyére. Beszállás előtt még volt időnk, így ettünk egy utolsó shawarmat búcsúzóul. Nem sokkal később már a Swiss A330-asán ültünk. Kényelmes gép, és azt már az elején láttuk, hogy nem fogunk unatkozni a több mint 4 órás úton. Mindenkinek volt kis monitora meg fülhallgatója, így filmnézéssel ütöttük el az időt. Én az In time-ot néztem meg, ami egy bődületes nagy baromság, de egy alumíniumcsőben 11000 méter magason nagyjából minden szórakoztató. Persze kaptunk enni is, finom marharagu volt a menü. És leszállás előtt csokit is kaptunk, ami nálam nagy piros pont. Zurich-be már sötétben érkeztünk, és nem sokkal később indultunk tovább Londonba. Ez már egy rövid repülés volt, végül fáradtan, de élményekkel telve érkeztünk meg a City Airportra. Bár helyi idő szerint még csak 10 óra volt, úgy döntöttünk nem tömegközlekedünk, hívtam egy taxit. Amikor beraktuk a bőröndöket az autóba, akkor vettem észre, hogy az enyémen van egy jókora szakadás. Na, vajon mennyire voltam ideges? Aznap reggel vettem, és tönkrebasszák. Igen, most kiírom, mert ezen nincs mit szépíteni. Persze, én is hibáztam, mert amikor a szalagról levettem, akkor kellett volna tüzetesen átnézni, és akkor rögtön reklamálni a Swiss-nél. Így már hiába mentem volna vissza. Azért felháborítónak tartom, hogy egyesek ennyire nem törődnek mások tulajdonával, amit rájuk bíznak, amikor a munkájukat végzik. Ráadásul itthon jobban megnéztem, a szakadás pont a varrásnál van, úgyhogy javítani sem nagyon lehet. Így már nem merem feladni, mert a seggfejek még jobban szétszaggatják, aztán legközelebb már a cuccaim fele is hiányozni fog belőle.

Tel Aviv - az utolsó nap

Vasárnap igyekeztünk időben felkelni. Néhány dolog hátra volt még, többek között a souvenirek beszerzése. Kedvesemtől tanultam egy módszert, amivel lényegesen megkönnyíthetem a saját életemet és másokét is. Jelesül, mindenkinek édességet, leginkább csokit vettünk, persze helyi dolgokat. Így nekem sem kell azon agyalnom, vajon kinek mi tetszene, és aki kapja annak sem kell azon törnie a fejét, hova tegye az újabb hűtőmágnest, kabalafigurát, makettet. Szóval a Karmel piacot céloztuk meg. Nekem viszonylag egyszerű dolgom volt. Mivel a családom és a legtöbb barátom Magyarországon el, Izraelből pedig haza, vagyis Londonba mentem és még csak idejét sem tudom, mikor fogok magyar honba utazni legközelebb, csak a kollégáimnak és lakótársaimnak "kellett" beszereznem valamit. Na jó gondoltam, a Magyarországon lévőkre is, mindenkinek vettem képeslapot. Igaz elküldeni már nem sikerült, mert postát nem találtunk. :) Az ciki, ha nyaralás után küldöm el, és a Royal Mail bélyegzője van rajta? :) Szóval ez úton is bocsánat mindenkitől, majd ha arra járok megkapjátok. Na jó, a kishúga az embernek mindig egy kicsit más, neki vettem "rendes" souvenirt, igazi autentikus haszontalanság. Talán még idén eljut hozzá, ha szeptemberben jönnek meglátogatni, hazaviheti. :)

Tegnap már említettem Bne brakot, melynek meglátogatását is erre a napra terveztük. A piacról a 66-os busz megy arra. Ezt mi csak sejtettük. Azt, hogy hol is van pontosan ez a negyed, szintén csak sejtettük. A térképen, amit érkezésünkkor a szállodában kaptunk, és ami eddig igen jó szolgálatot tett, ezt a részt már nem jelölték, így azt a taktikát választottuk, hogy majd ahol sok tradicionálisan öltözött embert látunk, ott leszállunk. Végül is egész jól belőttük a célt, csak pár megállóval mentünk túl. Sétáltunk egy kicsit a vallásos negyedben, ami nem sokban különbözik a város többi részétől, talán csak annyiban, hogy lepukkantabb, mint a belváros, vagy a tengerparti területek. Legalább is az épületek állapotáról ezt lehetett megállapítani.

Bne Brakból busszal mentünk visszafelé, de még nem a szállásra, hanem a gyémántmúzeumba. A Jabotinski utca elején van, a Diomnd Centre épületében. Nem egyszerű megtalálni, mi is keringtünk egy kicsit, végül egy mobiltelefon szaküzletben az eladó barátjának az ismerőse beszélt pici angol, és elmondta/mutogatta, hol a bejárat. Le kell menni hozzá a center előtti lépcsőn. A belépő 24 ILS fejenként. Nem kell hatalmas kiállításra számítani, de mindenképpen érdekes. Először rövid filmeken bemutatják a gyémánt keletkezését, kutatását, kitermelését majd a nyersgyémánttal való munkát a darabolástól a tisztításig. Közben számos eszközt is megtekintetünk, amiket az egyes munkafolyamtokban használnak. Egy másik teremben ékszerészek munkáit állítják ki, ez nem állandó kiállítás, mindig cserélődnek a kiállított darabok. Befejezésként megismerhetjük a különböző formákat, amikre a gyémántokat csiszolni szoktak. Mindegyiknek szigorú szabvány szerint kell elkészülnie. Láthatjuk az egyes ásványokat, amelyekből a színezett, nem áttetsző gyémántok kerülnek elő. Megismerhetjük a gyémántok osztályozásának irányelveit, és láthatjuk kiállítva a világ néhány nagy és híres gyémántjának másolatát.

A múzeum után meg ettünk egy shawarmát, és visszatértünk a szállásra. Este viszonylag korán ágyba kerültünk, tudván hogy másnap fárasztó napunk lesz.

Vissza Tel Avivba

Szombatra pihenős napot terveztünk. Elvégre a sabbath erről szól. :-) Ezt Izraelben elég komolyan is veszik, ilyenkor nem nyitnak ki az üzletek, de még a kávézok, étteremek sem nagyon. Leáll a tómegközlekedés, Bne Brak-ba, ahol a szigorúan vallásos zsidók élnek, még az autók sem hajthatnak be ezen a napon. Estig gyakorlatilag leáll az élet. Hiszen a sabbath naplementéig tart, így este 6 óra körül beindul a tömegközlekedés, sőt még némelyik üzlet is kinyit pár órára.

Mi olyan dél körül másztunk ki először az ágyból, leginkább az éhség vett rá erre minket. Szerencsére előzőleg bevásároltunk pitából és felvágottból, volt még humusz és saláta is, így Kedvesem finom szendvicseket csinált. Persze nem maradhatott el a csoki sem. Aztán némi aktivitás után ami a fényképek feltöltéseben és blogolásban merült ki, visszamásztunk az ágyba. Filmet néztünk és pihentünk, illetve vártuk az estét, hogy elindulhassunk enni valamit. Mivel előző nap a falafel nagyon ízlett és mivel ez volt az utolsó előtti teljes napunk Izraelben, úgy gondoltuk megkóstoljuk, hogy készítik azt a helyi étkezdékben.

Mielőtt nekivágtunk, nézelődtem egy kicsit a neten. A Trip Advisoron és más oldalakon is két helyet találtam, amit többen is ajánlottak és árban is megfizethetőnek bizonyult. Az egyik a Bograshov utca elején volt, legfeljebb 10 perc sétára a szállástól. Két honlapon olvastam róla, az egyiken azt írták, hogy szombaton zárva van, a másikon azt, hogy szombat este nyitva van. Előbbinek lett igaza, így tovább indultunk, hogy keressünk valami mást. (A másik étterem, amit kinéztem két kilométerre volt a szállásunktól, odáig nem akartunk elsétálni). Barangoltunk utcáról utcára, néztük a kirakatokat. Valahogy egyik étterem sem volt szimpatikus, vagy nagyon tele volt, vagy teljesen üres (ha egy étterem kong az ürességtől vacsoraidőben oda nem szívesen ülök be, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül :) ), vagy minden csak héberül volt kiírva. Nem kevés séta után eljutottunk egy szépen kialakított térre. Pálmafák, szökőkút, minden ami kell, és az utca túloldalán, jééééééééé, a Zöld Víziló. Ez volt a másik étterem, amit kinéztem. Kézen fogtam páromat, és át mentünk, hogy végre megvacsorázzunk. Nagyon jól esett a falafel pitában, és egyáltalán nem volt drága, 48 ILS kettőnknek, egy-egy üdítővel együtt. Hazafelé még betértünk egy AM:PM boltba, bevásárolni másnapra. Kiadós séta után de jóllakottan értünk vissza a szállásra, majd zuhanyzás után ágyba bujtunk.

Masada és Holt tenger

Mint az előző posztban már írtam, a péntek koránkelős nap volt. A Masada erőd és a Holt tenger volt az úti cél. Ide szervezett túrával mentünk. Megpróbálhattuk volna egyénileg is, de ehhez autót kellett volna bérelni, ami itt nem olcsó. Ráadásul az út sem "egyenes" Tel Avivtól az ország keleti végéig, a palesztin terület mellett kell haladni, majd behajtani a határövezetbe, ellenőrzőpontokon áthaladni, ahol egy turistabusz mindenképpen kevésbé gyanús mint két külföldi egy bérautóban. Több szolgáltató is kínál ilyen szervezett utakat, még a részvételi díjak is hasonlóak. Nagyjából 100 USD körül van egy túra fejenként. Ebben benne van az utazás (a szállodánál veszik fel az embert, és oda is hozzák vissza), a belépőjegy Masadába és a felvonó viteldíja is, valamint a strandbelepő a Holt tengerhez. Tehát az étkezésen kívül gyakorlatilag minden. A túra alatt angol nyelvű idegenvezetés van, de más nyelveken is vezetnek egyes túrákon. Magyart azért nem találtunk. :-) Mi itt foglaltuk a túrát. 

A visszaigazolásban, amit "hivatalosan" ki kell nyomtatni, de tőlünk végül a kutya sem kérte, azt írták 7:15-től jönnek értünk. Ezért mi 7:05-kor már lent voltunk. Nagyjából 20 percet  vártunk, igaz a sofőr valószínűleg kicsit nehezen akadt ránk, mert az autót, amelyik végül értünk jött, előtte már láttuk párszor elhaladni arra. Utunk először a központi autóbusz-pályaudvarra vezetett, mert a túraszervezők először összeszedik az azonos környékről az embereket, aztán a buszállomáson mindenki átszáll abba a buszba, amelyik az általa befizetett túrára megy. Mi is átszálltunk egy másik kisbuszba, ez 19 személyes légkondicionált Mercedes volt. Idegenvezetőnk a sofőrünk volt. Már az úton mesélt nekünk érdekességeket az országról, meg a városokról, tájakról, amerre éppen jártunk. Útban Masada felé elhaladtunk Jeruzsálem mellett, majd félsivatagos, később sivatagos vidéken vezetett az utunk. A júdeai hegyekből 1000 métert ereszkedtünk, mire elértük a Holt-tenger szintjét, ami 450 méterrel van a tengerszint alatt. Kopár hegyek között kanyargott az út, hegyek között, melyek nem érnek a tengerszint fölé. Megálltunk egy látogatóközpontnál, majdnem 2 óra után itt volt először lehetőség a mosdót használni, illetve mozogni egy kicsit. A központban az AHAVA termékeit lehet megismerni és megvásárolni. Még kedvezményre jogosító kártyát is kaptunk. Nos mindenkinek szíve joga, hogy él-e a rendkívüli ajánlattal, én csak annyit mondok, hogy másnap egy tel avivi drogériába fele annyiért láttuk ugyanazt a terméket, mint a látogató központban.

Rövid pihenő után ismét buszra szálltunk és folytattuk utunkat Masada felé. Ez egy ókori erődítmény, amely meglehetősen romos állapotban maradt meg, de restaurálása folyamatban van. Júdea elfoglalásakor ez volt az utolsó hely, ami tartotta magát a romai légiók ellen. Hogy miért, az a hegy tetejéről (ami 50 méterrel a tengerszint alatt van) letekintve könnyen megérthető. Van ugyan egy gyalogösvény amelyen fel lehet menni a hegytetőre, mi azonban egyáltalán nem bántuk, hogy a nagy szélben inkább a felvonót vettük igénybe. Idegenvezetőnk készségesen és némi humorral fűszerezve vezetett végig minket az egykori erődön, elmesélve hogyan és miért építették, megmutatva a római fürdőt, az egykori uralkodói palotát, a raktárakat, a zsinagógát, illetve ezek romjait. Végül arra is választ kaptunk, miként vették be a romaiak harc nélkül az erődöt. Mi pedig rengeteg fényképet készítettünk nem csak a romokról, hanem a környékről is.

Miután visszatértünk a hegy lábához, elköltöttük ebédünket a helyi falafel étteremben. Ízletes volt és bőséges. Kora délután volt már mire újra buszra szálltunk és elindultunk a Holt-tengerhez. Nagyjából 20 perc után egy kis strandhoz értünk. Ekkora már erősen fújt a szél, és nem volt éppen meleg. Mögöttünk a sivatagban már homokvihar kerekedett, szóval nem éppen strandidő volt. Ez minket cseppet sem zavart. A strandon, mivel nagyjából a semmi közepén volt, rajtunk kívül még néhány turistacsoport volt csak. A bejáratnál lehetett öltözőszekrényt és törölközőt bérelni. Az öltözők kicsit lejjebb vannak, innen kövezett út vezet le a tengerhez. Fent, a bejárattól nem messze van egy meleg vizes fürdő is, amelyben 40 fokos vízben lubickolhat az, akinek a 20 fok körüli tenger a 17 fokos levegőhömérséklet mellett esetleg hideg (amikor mi ott jártunk nagyjából ezek az értékek voltak jellemzőek). Illetve elméletileg mi is csak ott fürdőzhettünk volna, mert a strand személyzete azt mondta, nem mehetünk be a vízbe. Túl nagy a szél, túl veszélyes. Aha köszi, ez kb. senkit sem érdekelt, egyszer jártunk a Holt-tengernél, még szép hogy belemegyünk. Különben is mi veszélyes egy tengerben, ahol ha akarok sem tudok elmerülni. Bizony, ez szó szerint így van; olyan magas a víz sótartalma, hogy az emberi test nem  merül el benne. Derékig érő víznél már kihívás két lábon állni a felhajtóerő miatt. Ha felfekszünk a vízre, nem merülünk el, csak lebegünk a felszínen. Két dologra kell figyelni; ha a szemünkbe kerül egy csepp víz, már az is erősen csip, illetve ha véletlen a szánkba kerül, nem szabad lenyelni, mert pár korty is komoly problémát okozhat, olyan mennyiségű nátriumbevitelt jelent, ami felboríthatja a szervezet ionháztartását. (Egy kis összehasonlítás azoknak, akik már megízlelték itt-ott a tengert; a Földközi tenger és beltengerinek sótartalma kb. 3% körül van, a Holt tengeré 33%). Ekkora koncentráció mellett természetesen egyetlen élőlény sem él meg a vízben, így cápatámadástól biztosan nem kell tartani. :-) Ezért is hívják Holt-tengernek.

Fürdőzés után, eredeti tervek szerint negyed négy körül indultunk volna vissza. Csak néhány ázsiai "kolléga" hiányzott, így rájuk még kellemes húsz percet vártunk. Hazafelé többen elszenderültünk a buszban, élményekben gazdag, de fárasztó nap volt. Jeruzsálemnél már szakadt az eső, és végig esett, amíg elértük Tel Avivot. Már besötétedett mire elértünk a szállodához. Jó alaposan lezuhanyoztunk, hiszen Párom és én is szó szerint a bőrünkön éreztük a sót, majd ágyba bujtunk.

Jeruzsálem

Csütörtökön Jeruzsálembe látogattunk. Befizethettünk volna egy szervezett útra is külön busszal, idegenvezetővel, de abba semmi poén nincs. Így inkább egyénileg mentünk. Előző nap interneten kinéztük a 8:54-es vonatot, így reggel fél nyolckor szolt az ébresztő. Az állomásra ezúttal taxival mentünk ki, nem akartuk megkockáztatni a vonat lekésését mert esetleg rossz helyen vagy rossz irányba szállunk fel a buszra, hiszen a következő vonat 2 óra múlva ment volna. 45 ILS-ért vitt ki minket a taxis Savidor Central Station-re. Felajánlotta, hogy baráti 350 ILS-ért akár Jeruzsálemig is elvisz minket, mert a vonat nem jó, lassú, pontatlan, stb. Na igen, meg kettőnknek összesen oda-vissza 84 ILS. Így inkább nem éltünk a lehetőséggel. Az állomásnál gyors biztonsági ellenőrzés, majd jegyvasárlás az automatából. Menettérti jegyet nem tudtunk venni, nem baj, egy útra is jó lesz, majd veszünk visszafelé. 16 ILS fejenként, olcsóbb mint számítottuk. Hm... A vonat hamarosan beállt, mi pedig felszálltunk. Tömeg éppen nem volt, sőt elég kihasználatlan volt a szerelvény, nem bántuk meg, hogy nem vettünk helyjegyet plusz 5 ILS-ért. Igaz, némi plusz pénzt így is kellett fizetnünk, mert kiderült, hogy a jegy, amit az automatából Jeruzsálemig vettünk, nem jó addig. Ezért volt olcsóbb. Semmi gond, a kalauz adott kiegészítőjegyet, így már kijött az előzetesen számított viteldíj. Valahol érthető az érdeklődés hiánya; a vonat 1 óra és 43 perc alatt teszi meg az utat a 70 kilométerre fekvő Jeruzsálemig, dízelvontatással, jelentős szakaszon egyvágányú pályán. Nekünk, MÁV-on nevelkedett magyaroknak ebben semmi furcsa nincs, de ez a távolság az autópályán akár 40 perc alatt leküzdhető, így érthető a vasút népszerűtlensége, még akkor is, ha gyönyörű helyen halad a vonat. Az első fél óra kevésbé izgalmas, narancsligetekkel szegélyezett viszonylag sík terep, de utána a vonat az erdőkkel borított Júdeai - hegységben halad egy kis patak medret követve. Festői táj, fényképeket sajnos nem tudok mellékelni, mert inkább elő sem vettük a fényképezőgépet a vonaton, nehogy megint gonosz terroristának nézzenek.

Jeruzsálembe változóan felhős és napos időben érkeztünk, de erős szélben. Jó ötlet volt a vastagabb pulcsit is magunkkal hozni. Az állomás a város szélén található, úgy gondoltunk bebuszozunk a városba. Elsőként a 18-as busz érkezett, gondoltuk ezzel mar szerencsénk volt máshol is, bepróbálkozunk a sofőrnél. És láss csodát, a busz az Old City felé ment. Egy utas is segített, illetve a sofőr megígérte, szól majd, hol kell leszállnunk. Körülbelül 20 perc buszozás után szálltunk le, innen állítólag lefelé kellett csak menni, és rövid séta után elértük az Óvárost. Ez így is volt, végigmentünk egy mellékutcán, átvágtunk egy parkolón és egy forgalmasabb úton, és a Damaszkuszi kapunál voltunk. A jeruzsálemi óvárosban gyakorlatilag minden műemléki védelem alatt áll. Szűk, helyenként lépcsős utcácskák, régi házak, egy pillanatra szinte az ókorban érzi magát az ember. Marco Polos Izrael útikönyvünkről ismét bebizonyosodott, hogy semmire sem jó. A végén van ugyan egy Jeruzsálem térkép, de a rajta szereplő utcanevek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, pedig 2010-es kiadás. Ennek ellenére könnyedén megtaláltuk a Siratófalat. Belépés előtt természetesen a szokásos biztonsági ellenőrzés. A falhoz a nőknek és a férfiaknak külön kell lemenniük, elkülönített rész van az ellenkező neműek számára. Most felújítási munkák miatt a női rész kisebb. Elhelyeztük üzeneteinket a falban, majd mosdólátogatás következett. Itt szerencsére nincs eldugva.

A siratófal után visszafelé indultunk. Az egyik utcába befordulva gépfegyveres úriemberek adták tudtunkra, hogy továbbhaladás csak muzulmánoknak. A Szikladómot ugyanis csak muzulmánok láthatják. Így inkább a bazár felé vettük az irányt. A híres jeruzsálemi bazár őszintén szólva elég nagy csalódás volt. Különösen Páromnak, aki már látta fénykorában. Mostanra a péksüteményesek szinte teljesen eltűntek. A fűszeresek az üzlethez tartozó illatkavalkáddal szintén csak nyomokban lelhetőek fel. Az ékszereket, souvenireket és kegytárgyak másolatait árusító boltosok tartják magukat legjobban a kínai támadással szemben. Mert sajnálatos módon nagyjából minden második üzlet a Sárkány Centerből ismert színes-mintás made in china bóvli-pulcsit árulja, amivel haza is vágják az egész bazár hangulatát.

A zegzugos utcákból végül a Yafa-kapunál keveredtünk ki, de itt még nem tértünk vissza Új-Jeruzsálembe, hanem a fal mentén tovább indultunk a Sion-kapuhoz. Út közben csináltunk néhány szép felvételt a városról, a Sion-hegyről és az Aranykupoláról, ha már a közelébe nem engedtek, mert hát nem vagyunk muzulmánok. Mire elértük a kaput az eső is eleredt. Az utolsó métereket már erősen csúszkálva tettük meg. Ugyan ekkor már jégdarabok hullottak az égből, a talaj azért vált csúszóssá, mert az Óváros utcáit a környező hegyekből kibányászott mészkőből és dolomitból építették, ezek pedig nedvesen eléggé csúszósak. Miután kellemesen eláztunk egy kiadós jégzáporban Jeruzsálemben (ezt sem mondhatja el mindenki magáról, másnap tudtuk meg, hogy ilyen nagy eső 5 éve nem volt), úgy döntöttünk megcélozzuk a vasútállomást. Mivel az Óváros másik végén jöttünk ki, mint ahol bementünk, nem álltunk neki buszt keresni, taxiba szálltunk. 80 ILS-be fájt ez a kis kényelmeskedés, persze a sofőr készségesen felajánlotta, hogy elvisz minket Tel Avivba. :-) Köszi, már megvan a jegyünk visszafelé, füllentette Kedvesem, de így megmenekültünk a további próbálkozásoktól. Az állomáson újabb biztonsági ellenőrzés, majd a srác mondta, hogy egy perc múlva indul a vonat, úgyhogy, húzzunk bele. Rendes volt, mert rádión leszólt a vagányhoz, hogy várjanak meg minket. Így futás a mozgólépcsőhöz, lerobogtunk és beugrottunk a vonatba, ami már indult is. Jegyet venni mar nem volt időnk, de semmi gond, a kalauznál is megválthattuk. Megjegyzem, pótjegy nélkül. Mázlink volt, később interneten megnéztem, 2 óra múlva ment volna a következő vonat. A szerelvény megint elég üres volt, főleg katonák voltak az útitársaink. Eleinte kicsit zavart, hogy egyikük M16-osanak a csöve pont ránk mutat, de az út második felére azért így is elszenderültünk. (Az izraeli katonák még a szabadságukra is magukkal viszik fegyverüket, így gyakorlatilag egyfajta folyamatos készültségben vannak, ha berendelik őket, egyből mehetnek a harctérre, nem kell még külön a laktanyába bemenniük a felszerelésükért.)

Tel Avivban már nem esett az eső, de a szél elég erősen fújt és hűvös volt. Átázva, átfázva nem akartunk buszra várni, meg a piactól a szállodáig gyalogolni, így ismét taxiba ültünk. Visszaérkezve a szobánkba mindketten forró fürdőt vettünk, és átmelegedtünk kicsit. Este elindultunk egy nagyobb élelmiszerüzletet keresni. Mivel piac ilyenkor már nem volt, ez maradt az egyetlen esélyünk, hogy a másnapi egész napos kirándulásra és a szombati szabadnapra, amikor is itt ténylegesen bezárnak az üzletek valami élelmiszert beszerezzünk. Jó sokat mentünk a belváros felé az Allenby-n, mire találtunk egy nagyobb boltot. Bevásároltunk pitából, vettünk felvágottat és némi péksüteményt is. Visszafelé jövet fedeztük fel, hogy a szállásunktól egy saroknyira van egy ugyanolyan "szupermarket", mint amiben mi is voltunk. Kicsit trükkös, mert belátni nem lehet, a cégért meg nem is figyeltük. :-)

Aznap viszonylag korán ágyba bujtunk, hiszen másnapra Masada és Holt tenger túra volt tervben, amihez 6:30-kor kellett kelni.

Tel Aviv 2.0

Másnap, vagyis szerdán óracsörgésre keltünk volna, ha nem ébredünk kb. 10 perccel a kitűzött idő előtt. Erre a napra az öreg Jaffa (Yafa, Yafo) megtekintése volt kitűzve. Útikönyvünkben azt írtak, minden szerdán ingyenes túravezetés van 9:30-tól az Óratorony elől, ezért is erre a napra hagytuk ezt a programot. Ez tulajdon képen igaz, bár a túra 10 órakor indul és nem az Óratorony elől, hanem a közeli turista irodából. Tényleg ingyenes, angol nyelvű idegenvezetéssel. Kicsit vontatottan indult a dolog, és elég lassan haladtunk. A hölgy legalább húsz percet beszélt történelemről és évszámokról, mire egyáltalán elindult a túra. Én ennyire nem leszek részletes. A lényeg, az öreg Yafo városrész egy az ókor óta használt kikötő és a fölé épült város. Körülötte, illetve főként attól északra épült Tel Aviv. Mivel Yafo hosszú évszázadokig török uralom alatt volt ez rányomja a bélyegét a város építészetére.

 
Az Óratorony környéki utcákban kisebb bazárban barangolhatunk. Az üzletekben főként antik bútorokat, használati tárgyakat, ékszereket lehet kapni. Láttunk még szőnyegeseket is, de az egyik üzletnél embernagyságú műgodzilla is volt. Túravezetőnk készségesen elmondta, hogy itt kapható a város legfrissebb hala, a legjobb péksütemény és a legjobb falafel. Naná, ez volt a reklám helye. :-) Azért az Abulafia pékségben készült édességek tényleg önmagukban is megérnek egy látogatást. A pékség 24 órás nyitvatartási üzemel, folyamatosan készülnek a finomságok.

A bazár után felfelé indultunk az ódon házak között. Általánosan erlmondható, hogy itt az épületek nagy többsége rosszabb állapotban van, a felújításuk csak mostanában vette kezdetét. Ez kölcsönöz egy fajta hangulatot az egész városrésznek. Lassan, kicsit már zavaróan sok megállással mentünk fel a dombtetőre, ahol az egykori erőd állt. Útközben több ízben adódott módunk Tel Avivot fényképezni. Illetve adódott volna, ha nem felejtettem volna el előző este felrakni a fényképezőgép akkumulátorát tölteni, és így nem lett merült volna le. Szerencsére, Páromnak több esze volt mint nekem, így ő megörökített mindent. A dombtető közelében található a St. Peter templom, mely a hajdani keresztes lovagok által emelt templom helyén áll. A dombtetőről gyönyörű kilátás nyílik a tengerre és Tel Avivra, még párás időben is szép volt, szikrázó nyári napsütésben valószínűleg ellátni a város északi végéig. Eddigre mi már leszakadtunk a csoporttól és a saját utunkat jártuk. Átkeltünk a kívánságok hídján. Mint a neve sejtetni engedi, a hídon kívánni lehet, és természetesen teljesül is amit kérünk. Meg kell keresni a csillagjegyünket, megérinteni a szimbólumot és a tenger felé fordulva kell kívánni valamit. Mindketten kívántunk tehát, hogy mit, az természetesen titok. :-) Annyit elárulok, hogy az enyém eddig még nem teljesült.

A kívánságok hídja után mosdókeresésbe kezdtünk, ami nem volt olyan egyszerű. Sok helyen láttam már eldugott mosdót, bevásárlóközpontok különösen profik ebben, de ez vitte a prímet. Ha lejövünk a látogató centerhez van egy út, ami kávézókhoz és éttermekhez vezet. Az egyik kávézó mellett kell bemenni. Miután felfrissültünk elindultunk a zegzugos utcácskákon a régi kikötőbe. Ez a domb egy meredekebb oldala, itt az utcákat sok helyen lépcsők alkotják. Természetesen gépjárművek erre nem tudnak közlekedni. Nagyon hangulatos rész, elméletileg könnyű lenne eltévedni, de a kikötőhöz vezető út jól ki van táblázva. Yafo régi kikötője az ókortól a 20. századig jelentős pont volt a Közel-Kelet és Európa közötti kereskedelemben. A város izraeli történelmében ez a funkciója megszűnt, hiszen a régi dokkok nem alkalmasak a nagy konténerszállító hajók fogadására. Ma ezt a kikötőt csak vitorlások használjak, de még ebben is másodrangú a szerepe a Tel Aviv Marina mellett.

A kikötőből a part menti úton indultunk vissza  a város felé. Páromnak csak egy vékony talpú cipője volt, amiben ekkorra mar eléggé fájt a lába, bár hősiesen viselte a megpróbáltatásokat, nem volt egy szava sem. Úgy döntöttünk, hogy keresünk egy buszmegállót, és megpróbálunk busszal visszamenni. A terv az volt, hogy egy kis pihenés után majd elmegyünk a helyi Nike boltba venni egy edzőcipőt Kedvesemnek. Némi gyaloglás után találtunk is egy megállót. Elsőként a 18-as busz jött, gondoltuk ez a másik irányból (Savidor felől) megállt a szállásunk közelében lévő piacnál, hátha visszafelé is arra megy. Térképen próbáltuk követni merre járunk, és Párom kiszúrta, hogy azon az utcán megy a busz, amelyiknek a közelében a Nike bolt van. Így gyorsan leszálltunk, mint kiderült kicsit túl korán, így sajnos még sétálni kellett vagy negyed órát. De végül győzelem, megtaláltuk a boltot és cipőt is kaptunk Páromnak. Innen visszasétáltunk a szállásunkhoz. Én lementem a szemközti Opera Tower aljában található Burgerranch-be egy kis vacsoráért. Jó volt a kóser-burger, csak a sajt hiányzott belőle, de hat ugye hús és tejtermék nem fogyasztható egyszerre a kóser konyha szerint. Aznap máshova már nem mentünk, csak néhány órával később a puha ágyikóba.